
Néha könnyebb elengedni a rokonokat, mint velük maradni – Fotó: Getty Images
Három-négy éves lehetett a kisfiam, amikor egy este a mesénél elpanaszolta, hogy neki mennyire rosszulesett, amit az egyik rokonunk mondott. A nyomaték kedvéért hozzá is tette: „nem szeretem őt!” Történetesen én kedveltem az illetőt, és a gyerekem is mindig örömmel fogadta, ha jött hozzánk, de ezek ellenére se pirítottam rá. Nem azt feleltem, hogy: ’ilyet nem mondunk’ vagy ’tudom, hogy szereted, csak most haragszol’. Valójában éltem a kínálkozó lehetőséggel, hogy elmondjam, mit gondolok én a családról, a vérségről, hogy felszabadítsam a ’szeretni kell’ nyomás alól.
Világosan emlékszem, mennyire zavarban voltam, amikor először megfogalmazódott bennem valakivel kapcsolatban: nem jó ember. Talán kicsit szégyelltem is magam. Bár mindig nagy szám volt, és óriási tűzzel harcoltam az igazságért – az összes intőmet feleselésért gyűjtöttem be –, azt éreztem, helyzeteket megítélni egyértelműbb, mint személyeket. Mert hogy jövök ehhez? Ő felnőtt, én gyerek vagyok, a szerepeket leosztották.
Mi több, a családomhoz tartozik, tehát szeretnem kell! És mégsem tudtam átírni a fejemben, lelkemben a gondolatot – igaz, az illető tett is érte… Majd a gondolathoz később már érzés is társult: nem szeretem őt.
Koravén gyerek voltam, a sorsom tett azzá. Az élet nem ajándékozott meg odaadó szülőkkel, összetartó családdal – naná, hogy azóta is elvarázsolódom, ha ilyenekbe botlom. Minden regényből, filmből azt vettem ki, amit szerettem volna, ami hiányzott nekem. A két Lottit olvasva abban reménykedtem, egyszer az én anyukám és apukám is újra együtt lesz, A farm, ahol élünket azért néztem, mert a szirupos boldogság egyensúlyba hozta az én boldogtalanságomat. A mesék gonosz mostoháját, kegyetlen királyát is nagyon egyszerű volt behelyettesíteni a családtagjaimmal.
Ahogyan cseperedtem, egyre kritikusabb lettem. Sajnálatos módon kaptam is hozzá muníciót bőven. Először csak magamnak mondtam ki, aztán a legjobb barátnőmnek is meg mertem súgni, mit érzek. De még mindig ott volt bennem a restelkedés, hogy valami nincs rendben velem. Mindenki szereti a szüleit, a nagyszüleit, az unokatesóit… csak én vagyok ilyen elvetemült, hogy egyes rokonaimért nem repesek? Hogy míg a barátaim mindegyike kapott meghívót az esküvőmre, a nagybátyám és a nagynéném nem? De nem tehettem róla, a nagyi/anya/apa titulusok lekoptak, és csak a mögöttük lévő embereket láttam – minden hibájukkal együtt.
Néha nehéz volt elmagyaráznom, miért nem járok a temetőbe, miért foghíjas az ünnepi asztal, miért nem tudok válaszolni a ‘vele mi van?’ kérdésekre. Már nem magyarázom. Talán azért sem, mert lassanként jött felém máshonnan is megerősítés. Amikor az ikrekről már nem A két Lotti jutott eszembe, hanem az a fiú, aki nem hívta meg a diplomaosztójára az ikertestvérét – mert akkor már nyolc éve nem beszéltek. Voltam vendég olyan negyvenedik szülinapon, ahol biztonsági őr állt a szórakozóhely ajtajában az anya fotójával, hogy véletlenül se jöhessen be. Ismerek olyan nőt, aki nem ment el az anyjához, amikor az haldoklott, mert nem akarta feloldozni őt a jelenlétével. Lassanként megnyugodtam, hogy akkor nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Hogy a vér szava, lám, mégsem mindig szent. És hogy lehet kötődni valakihez nagyon is erősen anélkül, hogy akár egyetlen DNS-ünk hasonlítana.
Három-négy éves lehetett a kisfiam, amikor elmondtam neki, hogy senkit sem KELL szeretni. Senkit sem KELL tisztelni. Sem a családfán betöltött posztjáért, sem a koráért.
Hogy elfogadom az érzéseit, a véleményét bárkiről – beleértve az apukáját és magamat is. Hogy soha nem fogom felszólítani, hogy látogasson meg vagy köszöntsön fel valakit. Hogy nem kényszerítem arra, puszilja meg azt, aki nekem fontos, és nem kell neki azt mondania: szeretlek.
Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy igyekszem majd úgy élni és nevelni őt, hogy soha ne kelljen engem megtagadnia, ne érezze velem kapcsolatban: ez nem jó ember, nem szeretem őt.
A gyerekem ma egy el- és befogadó fiatal felnőtt. Egészséges kapcsolata van a családunkkal, a megmaradt rokonainkkal. Nem bírál, ritkán véleményez, a maga módján kezeli a velük való viszonyát. Azt szereti, aki arra érdemes. Aki szerinte arra érdemes.