Egyéb

Én vagyok az az anya, aki sírt, amikor először hagyta ott a gyerekét az oviban

Szívszorító vallomás egy anyától: mi minden zajlik a lelkünkben, amikor elválunk a gyerekeinktől.
2022. Augusztus 20.

Napi nyolc óra, heti öt nap egymás nélkül. Három évünk volt felkészülni erre, tudom.

Közös kis világunk kinyílt, kettévált. Az övé egyre tovább fog növekedni, de mindig én leszek az otthon számára, ahova hazatér. Sírtam, mi tagadás.

Aztán jött az első nap az iskolában, és ott találtam magam, hogy már megint sírok. Újabb fejezet, újabb elszakadás, még ha tudom is, hogy ez az élet rendje. Vártuk a levelet, hogy felvették, aztán a szülői eligazítást, megkaptuk a listát, hogy mit kell venni.

Izgatottan néztem, amint válogat a Pokémonos iskolatáskák, uzsonnásdobozok és vizespalackok között. Ő készen állt a nagy kalandokra nélkülem, de én nem. Hogy fog boldogulni egész nap? És én hogy leszek meg?

Erősnek kell lennem, mert a gyerekemnek nagyon sokféleképpen van szüksége rám ebben a korszakban. De anyaként az a dolgom, hogy minden nap egy kicsit kevesebb szükségük legyen rám.

Mindig itt leszek, hogy segítsek nekik, függetlenül attól, hány évesek. De igényeik évente változnak. A rágcsálnivalók, a kis cipőfűzők megkötése és a fogmosás mind-mind megváltozik, talán mielőtt készen állunk rá.

Ma már az iskolai jelmezben kell segítenem, különféle tárgyakat készíteni rajzórára, kirándulásokra bepakolni. Még mindig szüksége van rám, csak már másként.

Napjaink egyik kedvenc pillanata a vacsoraidő. Férjemmel a legidősebb fiunkat kérdezzük. Elmeséli az órákat, az edzést, mond pár szót a barátokról, és persze részletezi, hogy mit evett ebédre. Büszkén mutatja az ötösöket a füzetében.

Bár voltak nehéz napjaink, például amikor összeveszett a barátjával, amikor nem nyert egy játékban vagy küszködött a matekteszttel, de ma már tudom, hogy bármennyire is nő a világa, velem kezdődött. Velem és az apjával, majd a testvérével.

Igen, én vagyok az az anya, aki sírt az elválásokkor. Csak néztem, ahogy a szívem a testemen kívül sétál az iskola folyosóján a hátizsákjával az órára, és máris kezdtem visszaszámolni. Az első napon nyolc óra egy örökkévalóságnak tűnt. De hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor mosolyogva jött haza.

Készen állt a nagy napra. Mert segítettem neki, hogy felkészüljön rá. Születése óta. És együtt minden mérföldkőt simán veszünk majd – ezentúl sírás nélkül, ígérem!