1. Mindig van még egy csoki
Anya, kérek finomságot! – ez a kislányomtól leggyakrabban elhangzó mondat. Sokszor épp akkor hangzik el, amikor már megevett egy (két, három) finomságot. Vagyis csokoládét, mert neki az a finomság. Sütit nem eszik, szerencsére cukrot sem, de csokit azt minden mennyiségben. Tőlem meg az hangzik el sokszor, hogy “nem, már eleget ettél!” De mi az, hogy elég? Van, hogy mi is meg tudnánk enni egyben egy egész csokitortát. Van az a hangulat. És ki mondja meg, hogy nem lehet? A lányom megtanította nekem, hogy nincs az az édességmennyiség, ami már túl sok lenne. Ettől még persze kell az önuralom. Csak ezért kell igazán. (És bevallom, sokszor nekem sem megy…)
2. A harag tényleg elszáll
Az egyik pillanatban le tudnám nyakazni őt, a másikban megölelgetem Ki érti ezt? Csak az anyák. Mert tény, hogy a gyerekeim előtt nem tapasztaltam ezt a hangulatváltozást magamon. Hogy akármennyire felidegesítenek (az imént még torkaszakadtamból kiabáltam), a következő percben már nemhogy nem haragszom rá, de elolvadok. A felnőttekkel napokig is tudok haragot tartani, de a gyerekekkel máshogy van. A köztünk lévő szeretet tényleg mindent felül tud írni – másodpercek alatt.
3. Az összeveszés nem mindig rossz
Gondolkodó emberként, humanistaként, lelkis típusként mindig is a megbeszélés erejében hittem. Abban, hogy intelligens kommunikációval minden megoldható. Vitára, pláne veszekedésre igazán semmi szükség. Sőt, ha már oda kerül a dolog, régen rossz, akkor már baj van a kapcsolattal, hiszen az ilyesmi szörnyen romboló, megviseli a lelket. Ez valahol így is van, de azt, hogy a veszekedés felszabadító is lehet, a lányommal tanultam meg. Ő ugyanis képes addig feszíteni a húrt, amíg az ember csak felemeli a hangját (és akkor még szépítettem is a valóságot). És láss csodát: egy jó kis kiborulás olykor egyből helyre teszi a dolgokat. Én megnyugszom, ő pedig szó nélkül megcsinálja, amit előtte órákig hiába kértem. Utána megbánjuk, hogy összevesztünk, összeölelkezünk, és jobban szeretjük egymást, mint előtte. Nem hittem volna, de működik.
4. Akárhány barátod lehet
A lányomnak mindenki a “barátja”. Akivel csak tíz percet együtt hintázott a játszótéren: a barátja. Akivel két szót beszél a fagyizóban: a barátja. Aki kölcsönadja a rollerét: a barátja. És mondanom sem kell, de az összes osztálytársa is a barátja, az első naptól fogva. Azt hiszem, nála ez a fogalom valami olyasmit jelent:”gyerek, annyi idős, mint én, és beszélgettünk”. De végül is miért ne élhetnénk így? Miért ne szavazhatnánk mindenkinek annyi bizalmat, mint egy barátnak? Innen indulunk, aztán ha az illető nem érdemes a bizalmunkra, majd lefelé építkezünk. De nem szebb az a világ, ahol mindenkire először barátként tekintünk?
5. Ha elveszítesz egy barátot, akkor sem dől össze a világ
Amilyen fontos a gyerekemnek a barátság, olyan könnyen túllépett rajta, amikor az egyik elmúlt. Ez nem olyan kislány volt, ez TÉNYLEG barát, akivel már óvoda óta együtt voltak. Egy csapatban – ők így mondták. Aztán elkezdődött az iskola, és más barátok lettek. A kislány pedig már nem hívta meg a lányomat a következő születésnapjára. Azt hittem, ebből hatalmas nagy sírás lesz, napokig kell vigasztalni. Ehhez képest szóba sem hozta. Ha én rákérdeztem, azt mondta: anya, túl sok embert hívott, én már nem fértem el. Ennyi. Értem én: kellett neki egy magyarázat, hogy ne boruljon ki nagyon. De ezzel meg is védte magát, és már új neveket sorol az osztályból, amikor azt kérdezem, kivel van jóban. Továbblépett. Hát nem ezt kéne néha nekünk is tenni?
6. Lehet engem feltétel nélkül szeretni (és attól még nagyon utálni is)
Én aztán tényleg vacak anya vagyok. Sokszor úgy érzem. És magunk közt szólva sokszor úgy is van, de nem tudok más lenni, annyit adok magamból neki, amennyit csak tudok, és hát ennyit tudok. De tudjátok mit? Ő nem haragszik. Ő nem úgy látja, mint bárki más, aki megítél. Ő annak örül, amit tudok adni, nem azt keresi, amit nem. Neki mindenképp az anyukája vagyok, és abból a lehető legjobb. Akármennyi konfliktusunk van, legközelebb pont ugyanúgy örül nekem, mint előtte. Mindig megszavazza nekem a bizalmat. Mondhatom, elég jó érzés. Azóta igyekszem én is másként nézni azokra, akik a korlátaik miatt nem tudnak egy bizonyos határnál többet nyújtani.
7. Meglepetésből soha nem elég
Csoki, játék, mese, meglepetés. A lányomnak körülbelül ezek állnak a világa középpontjában, ezekre vágyik mindig, ezektől mindig madarat lehet fogatni vele. Vágyik rájuk, imádja, örül nekik. Az jó, ha valaki ennyire tud örülni. Más kérdés, hogy ezek mennyire hasznos dolgok – nyilván már igyekszem elkerülni az összes játékboltot. Az, hogy a meglepetés kulcsfogalom neki, rávilágít a játékosságára. Minden feldobja, amiben valami játék, valami vicceskedés van. Mert az élet egy nagy móka. És nekem is jól esik néha úgy rátekinteni.
8. Tényleg nem öregszünk
Ha a lányomra nézek, magamat látom kicsiben. Nem csak azért, mert ugyanúgy nézünk ki, hanem mert hirtelen én is gyerek leszek. És tudjátok, legbelül az is vagyok. Ugyanúgy vágyom a szeretetre, ölelésre, mint ötévesen, legszívesebben ugyanúgy belebújnék anyukám ölébe, mint egykor, és szeretném, ha simogatná a hajam, mikor beteg vagyok. Vágyom a kedvességre, a szeretetre, jó társakra az életben, és félek, szorongok mindentől, ami rossz a világban. Mint egy gyerek. Benne megint megláttam azt, hogy az alapvető ösztöneink nem változnak, legyünk bár tíz, harminc vagy ötvenévesek.
9. Anyukánk a legfontosabb az életünkben
Látom, hogy én vagyok neki a világ közepe, és nekem ő. Vele átélem, milyen, amikor az embernek van egy kislánya, ahogy anyukámnak is van. Gyakrabban eszembe jut a gyerekkorom, gyakrabban gondolok anyámra. És jobban értékelem, hogy még tölthetünk együtt időt. És persze próbálok kevesebbet vitatkozni vele.
10. A legidegesítőbb dolgok is tudnak hiányozni
A lányom baromi idegesítő tud lenni. De tényleg. És tudjátok mi van? Ha elmegy egyik nap, a másodikon már hiányzik. Én sem tudom megmagyarázni, de ilyen az anyaság: egyszerre nagyon jó és nagyon nehéz. De már nem tudnál nélküle meglenni.
- Kapcsolódó: Megfogadom az új évre
11. Van igaz testvéri szeretet
A lányom imádja az öccsét, úgy igazán, odaadóan, kedvesen, vigyázón. Azt mondták, majd fel kell készülni a féltékenységre, de ennek nyoma sincs. Mi a húgommal nem voltunk valami jó testvérek, és nem lett igazán közeli a kapcsolatunk, de most látom, hogy lehet másként is hozzáállni egy testvérhez. A lányom ezt is jobban csinálja nálam – el kell ismerni.
12. Lehet nemet mondani
Azt lehet csak igazán! Bármire lehet nemet mondani, és a lányom meg is teszi. Valószínűleg én is így indultam, aztán ma meg? Nem merek ellenkezni, csak bólogatok az értekezleteken, minden munkát elvállalok, segítek a családtagoknak… pedig csak három egyszerű betű, ennyit kéne megtanulni. A lányom milyen könnyen mondja. Példát kéne vennem róla!
- Kapcsolódó: Nyílt levél azoknak, akik irigyek rám
13. A gyerekünk nem a miénk
Persze, belőlünk van, belőlünk született, és igyekszünk jóra nevelni őt. De attól kezdve, hogy elmegy intézménybe, már nem csak mi hatunk rá. És bizony ott van minden olyan is, amit másoktól örökölt. A végén maga rakja össze saját magát – mi igyekezhetünk ott lenni neki, de már minden más is beleszól abba, hogy milyen ember lesz. Még csak hétéves, de már ámulva nézzük: ő a mi lányunk? Olyan ügyes, olyan okos, és annyi mindent tud, aminek egy részét nem is mi tanítottunk neki! A jellemében meg olyan dolgok bontakoznak ki, olyan humora van, ami szintén nagyon más, mint amit addig ismertünk. Rájövök, hogy bár én hoztam a világra, ő egy külön entitás, évezredes evolúció terméke, saját kis közeggel, gondolatokkal, és jobban megállja majd a helyét, mint azt gondolnám. És ez csodálatos dolog.
Kapcsolódó cikkek
