Már egészen fiatalon tudtam, hogy sosem fogok tudni szülni. 16 éves voltam, amikor endometriózist diagnosztizáltak nálam. Nyolc évvel és három laparoszkópos műtéttel később nem maradt más megoldás, el kellett távolítani a méhemet.
Nem estem kétségbe, elfogadtam, hogy mi történt velem. Úgy voltam vele, hogy attól még lehet gyermekem, még ha nem is én fogom megszülni. Aztán több párkapcsolatom is emiatt ért véget, a férfiak nem tudták feldolgozni, hogy nem szülhetek nekik gyermeket. Nagyon kemény időszak volt ez.
Ezek után megpróbáltam úgy élni, hogy védjem magam a további csalódásoktól. Úgy döntöttem, hogy hozzámegyek egy idősebb férfihoz, akinek már volt két gyermeke, és egészen biztosan nem akart egy harmadikat. Éveken át utazgattunk a nagyvilágban, hihetetlenül jó életünk volt. Segítettem felnevelni a fiát és a lányát. Mindig azt mondtam magamnak, hogyha már édesanya nem lehetek, akkor majd lesz belőlem nagymama, és az unokáimon kiélhetem minden anyai vágyamat. Aztán ez be is következett: nagymama lettem, és életem egyik legnagyobb élménye volt látni és átélni, hogy egy kisbaba milyen változásokat hoz egy ember, egy család életébe.
Meglepő módon azonban ez nem elégített ki, és néhány év múlva rádöbbentem: nem akarom másokon keresztül, közvetítetten “anya” lenni, bármi áron is, de saját családot akartam.
A férjem, aki ekkor már jócskán a 60-as éveit taposta, nem volt partner ebben, így elváltak az útjaink. Ez volt a valaha hozott legnehezebb döntésem, de tudtam, hogy a szívemre kell hallgatnom.
45 éves voltam, 20 év után először olyan helyzetben, hogy elinduljak azon az úton, hogy anyává váljak.
Elkezdtem kutatni a lehetőségek után. Rájöttem, hogy egyedülálló nőként rendkívül nehéz helyzetben vagyok, talán a béranyaság lett volna a járható út a számomra.
Így jutottam el egy termékenységi klinikára, és akkorra már volt egy társam is, aki az apja lehetett volna a kicsinek. Végül minden eredményünk jól sikerült, így már nem maradt más hátra, mint találni egy béranyát. Ez persze így leírva egyszerűen hangzik, de rettenetesen nehéz volt ez is. A párommal ugyanis nehezen jutottunk dűlőre, teljesen más elképzeléseink és elvárásaink voltak a béranyával kapcsolatban.
Megkerestünk egy ezzel foglalkozó céget, akiktől kaptunk egy donorlistát, akik megfeleltek a követelményeknek. Hogy mit szerettünk volna? A párom azt szerette volna, hogy magasan képzett legyen a nő. Számomra a legfontosabb az volt, hogy donorként sikeres legyen, ha lehetséges, akkor ne legyenek örökletes betegségei, és legyen sportos, mint én. Az már csak hab lenne a tortán, ha egy kicsit hasonlítana is hozzám külsőleg.
Nyolc hónap telt el, mire találtak nekünk valakit, aki megfelelhet. Igaz, ő első alkalommal volt csak donor, de megbeszéltük a párommal, hogy adunk neki egy esélyt és találkozunk vele. Már elsőre lenyűgözött minket, és meg is kértük, hogy menjen el további vizsgálatokra. Sajnos pozitív eredményt produkált különböző veszélyes genetikai rendellenességekre. Teljesen le voltam törve.
Végül egy családtagom felajánlotta, hogy ő kihordaná a gyermekünket. Madarat lehetett volna velem fogatni, el se hittem: hiszen akkor mégiscsak lesz a születendő gyermekünkben egy kicsi rész, ami az enyém! Sajnos azonban a vizsgálatok alapján ő sem volt ideális. Visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk.
További három donortól szintén meg kellett válnunk, egészségügyi okok miatt. Addigra már 15 hónapja tartott a kálváriánk, és még mindig nem voltam közelebb a saját családhoz. Ez az egész felemésztette a kapcsolatunkat a párommal, így elváltak az útjaink egymástól.
2015. szeptemberében találtam végül Kaliforniában egy csodálatos, jó hírű orvost és klinikát, akiknek a lehető legjobb kapcsolataik voltak ezen a területen. Emellett megbíztam egy ügyvédet is, hogy segítsen, hogy jogilag minden rendben legyen, hiszen megint egyedülálló voltam, így nem csupán béranyát kellett találnom, hanem spermadonort is. A klinika csapata mindenben segített, összehoztak egy nővel, akivel az első Skype-hívás után tudtam, hogy ő lesz az igazi. A vizsgálatok során is minden rendben volt vele. Már “csak” a spermadonort kellett kiválasztani. Számomra ezt volt a legkönnyebb kiválasztani, hogy milyet szeretnék: magas, szőke, kék szemű, sportos férfit.
A keresőcsapat végül két férfival is összehozott. Furcsa helyzet volt, hogy most nem én választottam, hanem azon izgultam, hogy engem melyikőjük választ majd ki. Éreztem, hogy hátrányból indulok: egy egyedülálló, elvált nő egy New York-i, egy hálószobás lakással, és két yorkival. Nem hittem, hogy van esélyem. Három nappal később azonban az egyikőjük mégis igent mondott rám.
Január 27-e volt, amikor megtudtam, hogy a béranya, Diane terhes. Ráadásul ikrekkel! Öt hét múlva már két szív dobbant az ultrahangon, leírhatatlan érzés volt. Szinte sokkos állapotban voltam, ilyen hosszú idő után tényleg lehetséges, hogy rögtön két gyermek is lesz? Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggódtam emiatt. És bár nem ez volt a legfontosabb szempont, de tudtam, hogy szeretnék majd egy apát is a gyermekeimnek. Egy olyat, aki ugyanannyira, feltétel nélkül szereti őket, ahogyan az én apám is szeretett engem. Őszintén, büszkén, védelmezően.
Amikor ezeket a sorokat írom, Diane már a 24. hétben van, és a kicsikkel minden a lehető legnagyobb rendben. Mivel magas kockázatú a terhesség, ezért kéthetente jár orvoshoz. Ő az én hősöm, aki mindig pozitív tud maradni, és hisz abban, hogy minden rendben lesz. Szinte minden nap beszélünk egymással. Néhány hét múlva én is huzamosabb időre Kaliforniába megyek, hogy közel legyek hozzájuk.
Elképesztő volt az út, ami idáig vezetett, és azért szeretném megosztani a történetemet mindenkivel, hogy erőt adjak azoknak, akik hozzám hasonló cipőben járnak: muszáj hinni és akarni. Még akkor is, amikor kilátástalannak tűnik a helyzet. Itt vagyok én, az élő példa: sosem gondoltam volna, hogy lehet gyermekem, most meg rögtön két babakocsit is be kellett szereznem!
(VIA)
Ezek is érdekelhetnek:
Kapcsolódó cikkek
