Jó néhány évszázadig úgy gondolták, hogy a gyermekeknek elegendő a fizikai törődés a megfelelő fejlődéshez, vagyis az, ha megetetik, tisztába teszik őket. Nagyjából ötven évvel ezelőtt azonban egy kísérletsorozatot követően megszületett az, amit manapság kötődéselméletként ismerünk.
A kötődéselmélet szerint a kisbaba gondozója nemcsak a fizikai, de az érzelmi igényeket is kielégíti, amikor törődik vele. Mary Ainsworth, a kötődéselmélet egyik kidolgozója szerint a szülő, gondozó reakciói, a gyermek igényeire adott válaszai határozzák meg, hogy milyen lesz a kötődés a gyermek és a gondozója között – ez pedig komoly mértékben meghatározhatja akár a későbbi éveket is! Ha a szülő, gondozó kész kielégíteni a kicsi biztonság iránti vágyát, válaszol a “kéréseire”, akkor a gyermek azt tanulja meg, hogy megbízhat a szülőben, számíthat rá. Ha azonban a kicsi igényeit figyelmen kívül hagyják, nem reagálnak ezekre, akkor a gyermek éppen azt tanulja meg, hogy a gondozóra nem lehet számítani. Ennek eredménye vagy az lehet, hogy a gyermek túlságosan is ragaszkodik a szülőhöz, de az is, hogy szinte teljesen megpróbálja “elkerülni”, elutasítani.
Azt adom a gyermekemnek, amire szüksége van?
Szinte minden anyukában felmerülhet a kérdés, amikor a kötődésről, válaszkész nevelésről olvas: vajon én azt adom a gyerekemnek, amire szüksége van? Eléggé gyorsan válaszolok a kéréseire, kielégítem minden igényét? De a múltkor is várnia kellett az evéssel, mert álltunk a dugóban… Természetes, hogy nem vagyunk mindig tökéletes szinkronban a kisbabánkkal! Előfordulhat, hogy betegek, kimerültek vagyunk, valamilyen pénzügyi vagy magánéleti gond foglalja le a gondolatainkat, és ezért nem tudunk úgy válaszolni a gyermekünk igényeire, ahogyan szeretnénk. Szerencsére, ez még “belefér”! Ahogy D. W. Winnicott gyermekorvos és pszichoanalitikus fogalmaz: “az elég jó anya szinte teljesen alkalmazkodik a csecsemő igényeihez, és az idő múlásával egyre többet és többet enged, annak megfelelően, hogy a kisbaba, majd tipegő hogyan képes megküzdeni a csalódással és a kudarccal”. Persze nem arról van szó, hogy elhanyagolná vagy negligálná a gyermekét, csupán annyi történik, hogy nincsenek tökéletesen összhangban.
A szakemberek szerint ezek az apró “hibák”, döccenők kifejezetten fontosak lehetnek a gyermek fejlődése szempontjából. Vagyis, éppen azokban a pillanatokban tanulhat sokat a kisbabánk, amikor az anya úgy érzi, hogy elrontott valamit! Ilyenkor a kicsi elsajátítja azt a képességet, hogy megküzdjön a stresszel, önállóbbá váljon, megértse, hogyan lehet megoldani a konfliktusokat.
Lehet túl szoros a kötődés?
Különösen az idősebb korosztály képviselőitől kaphatja meg az anyuka jó tanácsként azt, hogy ne vegye fel, ne dédelgesse annyit a kisbabát, mert ezzel csak elkényeztetni! Szerencsére, ma már egyre többen gondolják úgy, hogy a babákat nem lehet elkényeztetni, a sírás az egyetlen módszerük arra, hogy kifejezzék magukat. Nem manipulálni akarják ezzel a szüleiket! Mégis felmerülhet a kérdés: lehet túl szoros a kötődés?
Ha a szülő valóban a gyermek igényeire válaszol, akkor ettől nem kell tartani. Elfordulhat azonban, hogy a szülő megpróbál “megjósolni” egy-egy igényt, vagy éppen igyekszik megakadályozni azt, hogy a gyermek valaha is találkozzon bizonyos helyzetekkel. Ez azonban nem túlzott kötődés, hanem inkább túlféltés, ami távol áll a valódi válaszkész neveléstől, hiszen nem a gyermek áll a középpontjában, hanem a szülő elvárásai vagy elképzelései arról, hogyan is kellene a gyermeknek viselkednie.
A kötődő nevelésről és a kötődési mintázatokról érdemes ezt a cikket is elolvasni!
(via)
Ez is érdekelhet:
- Tényleg szorosabb az anya kapcsolata a gyerekkel, mint az apáé?
- Együtt rezgünk: egymásra hangolódik a babák és a mamák agya
- Mélyből jött érzelem
Kapcsolódó cikkek
