Koch István nem tagadja, hogy mikor megszületett Marci, nehezen viselte az első hónapokat.
‒ Akkoriban úgy éreztem, hogy nem vagyok jó semmire. A baba minden ébren töltött idejét az anyjával töltötte, én meg kívülálló maradtam. Ezért aztán elkezdtem teperni, és a szoptatáson kívül mindenből ki akartam venni a részem. Úgy láttam, hogy a hordozás az egyedüli beszállási pontom az ösvénybe, ezért amikor csak lehetett (és a hátam is bírta), már kötöttem is föl a gyereket. Így közelebb éreztem magam hozzá, és az is fontos, hogy nagyon hamar el is fogadott. Gyorsan eljutott a kapcsolatunk oda, hogy ha nem is annyira, mint anya, de azért már én is jó vagyok.
A hordozás azóta is fontos kapocs köztem és a gyerekeim között. Az elsőnél emlékszem, hogy igencsak megbámultak az utcán, mikor rajtam volt a gyerek. Főleg amikor egyedül csatangoltam vele. Mára mintha ezt elfogadták volna, valószínűleg egyre többen viszik magukon a kicsit. Mondjuk most is tudok újat mutatni a közönségnek. Amikor hárman mozgunk valahova ‒ a kicsi felkötve előre/hátra, a nagy pedig a bringám gyerekülésében ‒, kapok elismerő biccentéseket és sóvárgó pillantásokat.
‒ Azt is fontos hozzátenni – mondja Gabriella –, hogy mi soha nem úgy álltunk a gyerekneveléshez, hogy ez az anya dolga, és az apa segít. Mi ketten vállaltunk gyereket, és teljesen természetes, hogy István mindenből kiveszi a részét. Amióta például a kicsi megszületett, a nagyobbik gyerek is felnőttel szeretne aludni. A felnőtt pedig értelemszerűen a férjem, hiszen én még szoptatom a kicsit. Így aztán ők együtt ébrednek, együtt indul a napjuk, és ez mindkettőjüknek nagyon fontos.
István és Gabriella próbálják rugalmasan kezelni a váratlan helyzeteket, és nem ragaszkodnak mereven a szabályokhoz. Bár újabban István sokszor bebújik a fiához, nincsen közös családi ágy.
‒ Ez főleg az én álláspontomat tükrözi – meséli István. ‒ Az esti órákban tudunk egymásra figyelni, ezért szerintem fontos, hogy a külön alvást megtartsuk magunknak. És komolyan tartok attól, hogy ha egyszer beengedjük őket, akkor tíz év múlva fognak csak kimenni, és ezt tényleg nem szeretném. A gyereknevelésben nem azon van a hangsúly, hogy ki milyen elvek szerint halad, hanem az, hogy mi az adott családnak, a benne élőknek a legjobb. Mi nem a tömeget követjük, és nem a slágerkönyvek tanácsait használjuk, hanem a belső érzéseinkre hagyatkozunk. Ha elbizonytalanodunk valamiben, akkor közösen megbeszéljük, hogy milyen irányba is kellene tovább lépnünk. Egy ilyen helyzetben teljesen mindegy, hogy apa vagy anya a döntéshozó. Nincs privilégium, és nincs kirekesztés. Egyek vagyunk.
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
