Én és az idő, mint olyan, már régóta nem egy dimenzióban élünk. Pontosan számolva hét évvel ezelőtt csalt meg először, de nem utoljára. Nagycsaládos anyaságomban számtalan, korábban soha nem tapasztalt kihívást vélek felfedezni napról napra, csak egy valami állandó, ez pedig az időhiány.
Az igazság az, hogy nem tudnék reggel hét és este kilenc óra között olyan időszakot említeni, amikor ne lennék mozgásban, ne csinálnék valamit, ami természetesen a családomhoz kötődik. Öt gyereknél az ember már érzi a tömeget, de amikor a hozzájuk kapcsolódó napi logisztikai feladatokat veszem számba, ez az érzés valahogy megsokszorozódik.
Nyilvánvalóan minden gyerekes család hétköznapjai hasonlóan telnek, mint a mieink: káoszos reggelek (morcos kakaós bögrék, amelyek a hisztis kisgyerekekhez hasonlóan épp a legrosszabb pillanatban vetik földre magukat; eltűnt, majd hirtelen, a semmiből előugró fogkrémek, amelyek aztán merő véletlenségből a tisztán felvett pulóveren landolnak; az előszoba elé akadályfutást szervező ovis és sulis hátizsákok, hogy a sötétben bujkáló fél pár cipőkről ne is beszéljünk).
Ezután következik az anya-elintézi rovat, benne a végeláthatatlannak tűnő és soha szűnni nem akaró házimunkával (a mosás, mosogatás, teregetés, bevásárlás, főzés, rendrakás szent hatosa, ahol a sorrend nem számít, a lényeg, hogy semelyik sem hiányozhat, különben még lenne öt percem valami másra). Időközben hiperűrsebességre kapcsol mellettem a világ, mert máris dél van, jön a következő műszak: etetés-altatás, kinek mire van igénye.
Az idő nem létező fogalom a nagycsaládokban élők számára
Nekem mondjuk inkább alvásra lenne, de az én véleményemre ebben a leosztásban senki nem kíváncsi. (Az idő előrehaladtával az altatás természetesen kikopik a család életéből, de nem kell aggódni, lesz helyette más: a folyamatos étkezés biztosítása, mert az ember nem tud annyi ételt csinálni, amit egy növésben lévő kamaszgyerek ne tudna felfalni két perc alatt úgy, hogy fél óra múlva újra ne a hűtő körül kezdjen sündörögni.)
Miközben fél szemem az időközben hazaérkezett tanuló ifjúságon van, fél kezemmel öltöztetem és etetem a család legkisebb tagját, majd fél lábbal az ovi és iskola felé igyekszem, közben pedig fél fülemen a telefonnal figyelmeztetem az otthoniakat: ne felejtsék magukat és a cuccukat otthon és időben induljanak edzésre.
Hol van ilyenkor a másik felem? Az már az esti műszakra gyúr, mert a fürdetés és a vacsora szinte mindig tartogat meglepetéseket: általában ilyenkor derül ki, hogy másnapra mi mindent kell(ett volna) bevinni, megcsinálni, aláírni, bepótolni – az eszeveszett kavalkádban néha még azt sem tudom követni, hogy melyik fürdött már, melyik nem, kénytelen vagyok hát a szaglásomra hagyatkozni.
A nap végén egyre laposabb pillantások közepette félig fejből, félig könyvből sor kerül az esti mesére is, majd az utolsó őrült felvonás – hogyan dugjunk ágyba egy időben öt gyereket négy kézzel? – után legördül a függöny: én jobbra, Férj balra dőlve, a kanapén próbáljuk visszanyerni emberi formánkat a nem is oly távoli másnap reggeli viszontlátásig.
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
