A balatonszemesi Pillangó Gyermeküdülő udvaráról messziről kiszűrődik a féktelen kacagás. Általános iskolások kergetik a focilabdát és egymást, átéléssel pingpongoznak, dobolnak, vagy türelmesen várakoznak egy egészségügyi szűrőbusz mellett. Letelepedek egy padra, ahol két tízéves forma fiú ücsörög. Gyanakvó szemekkel néznek rám. Kérik, ne készítsek róluk képet. Becsületszavamat adom. Aztán beszélgetni kezdünk. Okosan válaszolnak, tetszik nekik, hogy nincs helyismeretem, és negyvenéves létemre csak egyszer voltam táborban. Maguktól ajánlják fel, hogy megmutatják a helyszínt.
(Fotó: Czvitkovits Judit)
– Ez a ház egy labirintus. Sok a szoba. Minden ajtóra ki van ragasztva a névsor. Onnan tudjuk, melyik szoba a miénk. Nézze, én a huszonötösben vagyok. Sok fiú alszik még itt, és van kísérő is, aki vigyáz ránk. Nézze, emeletes ágyak! – mutat körbe a tízéves Félix, aki Monorról érkezett. – Nagyon vártam a tábort, most vagyok itt először. A kedvencem a kosár és a foci, de Józsi bácsi megmutatta, hogyan kell pingpongozni, és tetszik a karate is. Most fürödtem először a Balatonban. Nem hideg, pont jó! Tudok úszni, mellben. Az tudja, melyik? Idegenvezetőm bár apró kisfiú, magabiztosan magyaráz, szemében huncut a csillogás. A tegezésre nem bírom rávenni.
(Fotó: Czvitkovits Judit)
Hosszú percekig csak úgy záporoznak a kérdések: A fényképezőgépem drága? Mennyiért vettem? Autóval érkeztem? Honnan jöttem? Fürödtem már a Balatonban? Alig bírok lépést tartani, de próbálok mindenre válaszolni. Pajtása, Attila bizalmatlanul fürkészi az arcom. Nem szól, csak néz, és a miheztartás végett szigorúan összefonja karjait. Bár fellépése távolságtartó, kíváncsisága nagyobb. Lassan oldódik:
– A néni híres? Fent van a Youtube-on? Nincs? Ó! És a TikTokon? Ott sincs? No nem baj! A telefonja Redmi? Tudtam! Minden telefont ismerek! – világosít fel, és hozzáfűzi, azért ez egy jó régi széria, meg el is van repedve a képernyő, le kellene már cserélni. Közben átérünk az épületen, lelépcsőzünk a kantinhoz, ahol az illatos ebéd készül. A fiúk elmondják, szigorú a menetrend, már ami az étkezést illeti, de nem baj, nagyon finoman főznek. Ma paradicsomleves lesz, csirkecomb és petrezselymes burgonya.
(Fotó: Czvitkovits Judit)
A Felzárkózó települések programot az ország háromszáz hátrányos helyzetű helységének felkarolására hívták életre 2019-ben, a fókusz azon a több mint negyvenötezer gyereken van, akik mostoha körülményeik miatt tanulási nehézségekkel, viselkedési zavarokkal, agressziókezelési problémákkal, ebből kifolyólag pedig sok esetben káros szenvedéllyel küzdenek. Számukra különösen fontosak és különlegesek az olyan közösségi programok, mint a Máltai Szeretetszolgálat tábora, az Ötrégiós Játékok. Ez lényegében egy olimpiai ihletésű sporttábor, ahol a tíz-tizenhat év közöttiek a labdarúgás, futás, atlétika, karate, asztalitenisz és sorverseny műfajában mérhetik össze tudásukat. Szó sincs azonban megfeszített versenyről, itt a sport egy eszköz, ami összekovácsolja a kicsiket, és olyan mankót ad a kezükbe, ami a kiutat jelenthet a hétköznapok valóságából.
(Fotó: Czvitkovits Judit)
Miközben két kísérőmmel felderítünk, a szemem újra és újra megakad azokon a felnőtteken, akik észrevétlenül intézkednek a háttérben, szeretettel és türelemmel terelgetik a gyerekeket. Mindenkinek jut a figyelemből, jó szóból, ölelésből vagy épp pacsiból. A kicsik majd kibújnak a bőrükből, idősebb társaik számára már nehezebben megy a mosoly. Magukról mesélni nem nagyon akarnak, elmondják, honnan jöttek, melyik a kedvenc sportáguk, sportolójuk, tantárgyuk, de minden más csak elsötétíti a tábor gondtalanságát.
(Fotó: Czvitkovits Judit)
– Mi a 2800 fős Zalakomárból jöttünk, négy gyerkőccel érkeztünk, valamennyien karatésok – mondja Horváth Zoltán, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. – Otthon van egy edző, aki minden héten foglalkozik velük. Itt a táborban is volt egy közös edzés, hogy a gyerekek kapjanak egy kis ízelítőt a küzdősportból. Mi az asztaliteniszbe kóstolhattunk bele – meséli a fiatal férfi, és hozzáteszi, soha nem hitte volna, hogy egyszer szociális segítő lesz, és gyerekekkel foglalkozik majd, de ma már elképzelni se tudna magának mást. – Mostoha körülmények közül jönnek ezek a gyerekek. Mindenkinek másban van szüksége segítségre. Vannak, akiknek a tisztálkodás jelent gondot, másutt a villanyt kapcsolják ki, sorolhatnám hosszasan. Fontos, hogy kiszakadjanak ezen körülmények közül, hogy jó példát lássanak, megtanulják, hogyan vigyázhatnak az egészségükre” – magyarázza.
– Kipróbálhatom? – vág közbe egy apró kisfiú, a Pityu, és már siklik is be a kamera mögé, és követeli, mutassam meg, miképp működik a fényképezőgép. Pár perc alatt elmagyarázom, hova kell nézni, melyik ujjacskájával tud élességet állítani, és melyik gombbal kell lőni. Legnagyobb meglepetésemre második próbálkozásra hibátlan képet készít. Rém büszke magára. Maszatos arca majd meggyullad, úgy ragyog – én pedig azon gondolkodom, létezik annál jobb dolog, mint örömöt okozni egy kisgyereknek?
Miközben Pityu készít még pár képet, részletesen elmeséli az elmúlt napok eseményeit, az izgalmas vetélkedőket, az orvosi vizsgálatot, a vérnyomásmérést, a pohárba pisilést, a drága főtt kukoricát, de legfőképp azt, hogy első éjszaka nagyon nem akart elaludni, nehogy lemaradjon valamiről. A mondatokat már nem fejezi be, egy alak tűnik fel a kapuban, ő is versenyt fut a többiekkel, hogy odaérjen. Az exatlonos Nagy Dániel a vendég, akitől a bátrabbak szelfit kérnek, a többiek pedig elkerekedett szemekkel nézik, videózzák. Az extázis hatalmas. Kiderül, a fiatal sportoló óriási legenda a táborban, sokak példaképe.
(Fotó: Czvitkovits Judit)
Míg a gyerekek a sportolóval fotózkodnak, kihasználom az alkalmat, megszólítom a tábor Józsi bácsiját, akiért az egész tábor tisztelettel rajong. – Évekig versenyszerűen asztaliteniszeztem, ezt a tudásomat hoztam ide a táborba – mondja Juhász József edző, aki Nógrád megyei általános iskolákban tart edzéseket. – El sem tudjuk képzelni, milyen borzasztó körülmények, terhelt családi viszonyok közül jönnek ők. Mindezt nem lehet csak úgy átugorni a táborral, ők ugyanoda mennek vissza, ahonnan eljöttek. De ezzel itt nem szabad foglalkozni, az számít, ami itt és most van. A tábor számukra egy apró sziget, ahol kaphatnak valami mást. Itt komolyan veszik, dicsérik őket, és ami a legfontosabb, megtapasztalják, mit jelent az emberség – mondja a pedagógus, hozzátéve: a pingpong jó eszköz ehhez. Megtanít fókuszálni, összehoz és sikerélményt ad.
(Fotó: Czvitkovits Judit)
– Ezeket a kicsiket nem kell fegyelmezni. Jó gyerekek. Szeretve vannak, és ezt érzik. Igaz, nem adják meg magukat egykönnyen, a felületes jófejségen átlátnak, de ha nyíltan, őszintén, szeretettel közeledsz feléjük, megszületik bennük a tisztelet. Sajnos velük kapcsolatban rengeteg a sztereotípia, pedig rengeteg a tehetséges, intelligens gyerek közöttük. Ha máshova születnek, nagyon messzire jutnának. Itt a táborban az a cél, hogy jobbat kapjanak, mint ahonnan jönnek. És jobbat kapnak. Sokkal jobbat.
(Fotó: Czvitkovits Judit)
A balatonszemesi táborban négy napra a kapun kívül marad a valóság. Az ember felnőtt lelke pedig megtapasztalhatja, milyen egy jól működő, normális világ.
Kapcsolódó cikkek
