Bár látszólag csak ül egy íróasztalnál, Dániel András elég sok mindent csinál. Címlapokat, infografikákat, plakátokat készít, könyveket illusztrál (magáét és másokét), de amúgy festő is, és legalább 2012 óta hivatalosan is író, amikor megjelent első önálló kötete, a Matild és Margaréta. Aztán jött Kicsibácsi és Kicsinéni, meg a nyúlformájú kutya, Jakab, és persze a kuflik, mindenki nagy kedvencei (a díjosztóké is). András pedig szokja már a sikert, kapja bár kicsiktől vagy nagyoknak látszó, néha szintén kicsiktől.
“Az utolsó asztal, ami nincs tele papírokkal” – magyarázza András a tényt, hogy a konyhában ül le beszélgetni velem. Papírokkal, mármint rajzpapírokkal természetesen. Nem mintha manapság minden, ami grafika, az papíron zajlana, sőt. András is használ mindenféle eszközt, köztük jó sok digitálisat, mire a figurák megszületnek. Pofánka, Fityirc, Bélabá, Kicsibácsi, Kicsinéni, na meg a nyúlformájú kutya.
Siker, gyerekek, felnőttek
Egy alkotó embernek bizonyára teher egy efféle interjú, gondolom én, de megnyugtat mondván, megszokta már azt a sok marketing-izét, ami a sikerrel jár. Merthogy siker ez tagadhatatlanul; Dániel András az egyik legkedveltebb mesekönyv-író, egyben rajzoló (vagy inkább fordítva). Keveseknek adatik meg az ilyen univerzális tehetség, bár többen is próbálkoznak (már csak a praktikum miatt is). “Szerencsés vagyok. Könnyen együttműködöm önmagammal, és tetszik, hogy végtelen szabadságom van” – mondja erről.Egyszóval Andrásnak nem kellemetlen a felhajtás, mert még épp elviselhető szintű, meg hát elég egyhangú egész nap a rajzasztalnál ülni, meglehetősen magányos tevékenység, kívülről nézve még unalmasnak is tűnhet” – mondja, úgyhogy megy szívesen mindenféle alkalmakra, például író-olvasó találkozókra. – Jó kimozdulni, találkozni azokkal, akik a könyveimet olvassák és akár még szeretik is, mert bármilyen furcsa, olyanok is vannak” – mondja, szerintem csak félkomolyan.Amúgy is ilyen ő: félkomoly, meg egyébként is olyan fél-, például félig gyerek, félig felnőtt (szerintem), ami viszont nagyon jól jön olyankor, ha az ember gyerekeknek igyekszik írni. Vagy felnőtteknek. Mert azt se lehet megmondani mindig, hogy a végén kik fogják olvasni. “Egy színész kimegy a színpadra, szerepel, majd a közönség azonnal visszacsatol. Megtapsolja vagy megdobálja – magyarázza. – Nálunk viszont az olvasó láthatatlan, ott van valahol az ablakon túl, és jó időnként találkozni vele. Igen, előfordul, hogy nagyon más, mint akit elképzelek – bólogat András – például amikor a könyvhéten odalépett hozzám egy idős hölgy dedikáltatni, és kiderült, hogy nem az unokájának lesz, hanem neki. Vagy mikor egy huszonéves pár kettejüknek kérte.”Igazság szerint András nem is akart soha amolyan szabályos mesekönyvet írni hercegnőkkel meg gonosz mostohákkal. “Igyekeztem más szemszögből nézni a gyerekirodalomra, a szokásostól eltérő úton jutni a célig. Talán ebből adódik, hogy a könyveim kevésbé felelnek meg a korosztályos kategóriáknak. Még ha gyerekkönyveknek hívjuk is azokat, a felnőttek találnak kapcsolódást hozzájuk.”Ami már csak azért is hasznos, mert sok gyereknek ugyebár felnőtt olvassa fel a történeteket. “Sok esetben nem határozom meg előre a korcsoportot, mikor írni kezdek, mert nem akarom bezárni magam sem nyelvileg, sem más szempontból. A gyerekek több mindent megértenek, mint gondolnánk, úgyhogy nem szükséges valamiféle leegyszerűsített nyelvet használni, amikor hozzájuk szólunk.”Persze meséktől függetlenül nem rossz az, ha az ember ébren tartja a benne megbúvó gyereket. “Olyan jó az a kíváncsiság, amivel ők rácsodálkoznak a világra! Nekünk is jót tesz, ha úgy tudunk ránézni a valóság dolgaira, mintha most látnánk először. Vagy nem evidens kérdéseket feltenni, ahogy a gyerekek szokták.”
Apák, utódok, kütyük
Felhívom András figyelmét, hogy marketingtevékenység ide vagy oda, Wikipedia-oldala nincsen. “Ne is mondd, ezzel még tartozom… elég hosszú a ‘to do’ lista…”
Szócikk híján az életkorát is saccolni tudom, mire ő konkretizál: “ötvenöt”, és ami nem kevésbé meglepő: mindhárom gyermeke felnőttkorú már. Ezzel kapcsolatban megerősíti a kötelezőt: “persze, a gyerekeim személyisége is benne van a karaktereimben. Meg a saját gyerekkorom.”András meseolvasó apa volt, sőt, fejből is mesélt a kicsiknek (ki más, ha nem ő), és annak idején ő is sokat olvasott. Persze akkor még nem kellett a könyveknek megküzdeni az időnkért, a televízió volt az egyetlen konkurencia, és az sem túl erős. “Kezdem morgolódó bácsinak érezni magam, amikor erről beszélek, de problémásnak érzem a rengeteg képernyő előtt töltött időt. Amikor én nőttem fel, még fel sem találták ezeket az eszközöket… Elképesztően gyors volt a technológiai váltás. Valószínűleg több idő kéne ahhoz, hogy az idegrendszerünk adaptálódjon, és bár a mostani gyerekek már beleszületnek a digitáliába, nem feltétlen komfortos nekik. Ahová nézek, mentális, pszichés, viselkedési nehézségekkel küzdő gyerekeket látok. Nem vagyok pszichológus, de azt hiszem, ez jelez valamiféle idegi túlterhelést. Megállás nélkül fogadják be az információt, az agyuk nem kap elég időt ezeknek a feldolgozására.”Érdekes, hogy miközben rohanó világban élünk, ahogy mondani szokás, Dániel András könyvei meglehetősen ráérős tempójúak, a szereplői nem sietnek semmivel és sehová, a történetek nincsenek tele hatalmas akciókkal. Az emberek mégis lelkesen olvassák, talán éppen ezért. “Szoktam gondolkodni azon, hogy mit is szerethetnek a könyveimen. Talán ez az egyik, ez a lelassultság. A hét kufli ott hever egy domb tetején, időnként elkúsznak enni, és nem nagyon történik velük semmi. Vagyis valami olyat csinálnak, amire mindannyian vágyunk időnként.”
Firkából filmsztárok
Kufli, kifli, kurfli… lehet gondolkodni, honnan kapták ezek a fantázialények – András eddigi legnépszerűbb teremtményei – a fajmegjelölésüket, persze a megoldás kézenfekvő: kifli plusz kukac. “A születésükre nem feltétlen tudok válaszokat adni. Egyszer firkáltam (mindig firkálok), és valami kukacszerű izét rajzoltam. Ránéztem, és eszembe jutott a kufli név. Eldobhattam volna, mint sok ezer más firkámat, de ha egy lénynek neve lesz, akkor már csak egy lépés, hogy elkezdjen történni vele valami. Persze kellett némi idő, mire kitaláltam, hogy mi is legyen az. Arra gondoltam, berakom őket a semmi közepére, és megnézem, mit kezdenek ott magukkal. De mivel a semmit nehéz lerajzolni, végül egy rétre kerültek (az nem semmi, de… majdnem).Szóval így lettek az uborkaszerű izék, és még véletlen sem csillámpónik vagy effélék. “Én ezt csinálom. Ahogy Titusz (kufli – a szerk.) mondta egy alkalommal: nincs cukizás az elhagyatott réten. Persze az aranyosság sok gyereket és sok vevőt vonz, az is lehet egy stratégia, de nem az enyém. Én, ha írok, ott megjelenik az irónia és a groteszk. Persze hallottam már azt a véleményt is, hogy iszonyatosan rondák a szereplőim; van, akinek ez nem jön be. Én azt mondom, kínáljuk meg a gyerekeket minél többféle dologgal, adjuk meg nekik a választás szabadságát.”Titusz és a többiek végül nemcsak sztárok lettek, de filmsztárok. A Kedd Stúdió készített velük (meg Scherer Péterrel, mint hanggal) animációs sorozatot. “Amikor először láttam végigugrálni a kuflikat egy jelenetben, az katartikus pillanat volt. Ahogy élvezem azt is, amikor a színpadra kerül egy-egy írásom. Ugyanaz marad, mégis megváltozik.”Pedig eleinte kijelentette, hogy nem fog sorozatot írni, mert az hajtja, hogy olyat csináljon, amit korábban nem, úgy írjon, úgy rajzoljon, ahogy addig nem: “Teljesen senki nem tud kibújni a bőréből, de azért én igyekszem.”Kérdezem, nem unja-e a szereplőit a sokadik rész után. “Lehetséges, hogy egyszer eljön ez is, de még nem tartok itt. Elképzelhető, hogy egy napon már nem lesz több mesém az elhagyatott rétről.”
Már csak azért is érvényes kérdés ez, mert el lehet képzelni, hogy a többi mesehős, némileg háttérbe szorítva érzi magét. “Valóban, a kuflik kifli alakú árnyéka rávetül mindenre, amit csinálok – erősíti meg András – sokan ez alapján ismernek. De azért az ő népszerűségük húzza magával a többi könyvét, nélkülük kevesebben olvasnák Kicsibácsiékat.”Persze az érdem mégiscsak a szerzőé, még ha ő úgy is fogalmaz: “sikerben nem vagyok tehetséges”, ami körülbelül azt jelenti, hogy szoknia kellett, hogy felpezsdült körülötte a könyves élet. “Eleinte olyan volt, mint egy bő kabát. Még zavarban is voltam tőle.”
Aztán ez az egész rajzos világ jól beszippantotta, aminek a legfőbb kárvallottja a festés, merthogy létezik egy Dániel András festő is, csak most kevésbé látszik. “Olyan nagyon nem is hiányzik a festés, annyi mindent csinálok” – nyugtat meg.
Rajzolt és valós világok
Például próbálja függetleníteni magát a való világ amúgy sok szörnyűségétől, ami igazán távol áll az elhagyatott rét békéjétől. Egy háborúval – például. A közösségi oldalakon viszont minden lehetséges, egy nap meg is jelent egy ukrán zászló András honlapján – kitűzve erre a bizonyos rétre. Volt, aki furcsállotta, de András azt mondja, rajzolt zászlók nélkül is illúzió, hogy meg tudjuk óvni a gyerekeinket a valóság rosszabb oldalától. “Annyiféle csatornán áradnak feléjük a tartalmak, és olyan ez a kontrollálhatatlan hírbőség, hogy már csak a felnőttek beszélgetéseiből is érzik, ha baj van. Akkor már jobb, ha tőlünk hallanak a problémákról, mint ha morzsákból próbálnák összerakni a fejükben a képet sok szorongáskeltő félreértéssel.”
- Kapcsolódó: Így oldja meg a mese a nehézségeket
Ha Andráson múlik, egy fia konfliktus, annyi sincs a meséiben, szemben az olyan állításokkal, mint hogy “minden történet a jó és a rossz harcára épül”. Ha belegondolunk, más mesékben valóban rengeteget küzdenek egymással a mesefigurák, folyton le kell győzni valakit, mindenütt van egy gonosz karakter… nem biztos, hogy ez jó egy olyan világban, ahol amúgy is sok a kirekesztés és a feszültség. “Részemről tudatos döntés eredménye, hogy nem használom a jó-rossz narratívát; nagyon tudom unni ezt a filmekben. Nálam nem történnek katasztrófák, senki nem győz le senkit, még ha értem is az ilyen történetek lélektani funkcióját.”Kérdezem, van-e, amit – visszaolvasva régebbi könyveit – ma már másképp oldana meg. “Hogyne, ha kinyitom egy korábban készült könyvemet, mindig találok olyasmit, amit már másként csinálnék. De olyan kötetem nincs, amit tévedésnek tartok.”Bár az átlagolvasónak nem tűnik fel, elárulja, hogy maguk a kuflik is elég sokat változtak menet közben. “Ha nagyon sokat rajzolsz valamit, az óhatatlanul módosul – persze annyira bátor azért nem vagyok, hogy mondjuk, átöltöztessem Pofánkát.”Ahhoz viszont elég bátor, hogy visszatérjen közénk, felnőttek közé, bár azt mondja, még az új könyvénél sem egyértelmű, hogy “felnőttkönyv”-e: “talán most tudom a legnehezebben meghatározni ezt. Az biztos, hogy már másfél lábbal a valóságban áll, mégis, elég sok fura dolog történik benne.”Akárcsak a Nyuca – bestiáriumban, ami tavaly őszi megjelenés, András mellett Kollár Árpád és Csepregi János munkája, és egy titokzatos, félig macska, félig nyúl lényről szól. Szóval nem lehet azt állítani, hogy abban ne lenne furcsaság. Mindenesetre a legközelebbi könyv “Jaj, ne már – mondta a hal” címmel itt és most játszódik. András pedig bizakodó: “Kicsibácsiék is megtalálták az olvasóikat. Akkor majd biztosan a hal is.”
Kapcsolódó cikkek
