Nir Eyal a Psychology Today-en megjelent cikke azzal foglalkozik, hogy a videójáték-kérdés, azaz mikor kell a szülőnek amiatt aggódnia, hogy gyermeke függővé válik, valójában sokkal mélyebb dologról szól. A divany.hu összegezte a lényeget.
Egyáltalán megfelelően használjuk-e a függés kifejezést: a függés azt jelenti ugyanis, hogy elveszítjük a kontrollt, nem tudunk ellenállni valamilyen cselekvésnek. A szülők sokszor azért aggódnak, hogy a gyerek inkább gépezik a tanulás, a leckeírás vagy a házimunka helyett – ez azonban nem új jelenség, régen is mindent megtettek a gyerekek, hogy ne ezeket a cselekvéseket végezzék, igaz, nem videójátékoztak, de találtak valami más elfoglaltságot a házi megírása helyett – hívja fel a figyelmet Eyal.
A kérdés az, hogy mi az, ami ennyire vonzza a gyerekeket a videójátékokban, mitől szaladnak le róla nehezen.
Van egy elmélet, ami a 2000-es évekre széleskörűen elfogadottá vált, ez az ún. öndeterminációs elmélet, ami azt mutatja meg, hogy mi motiválja az embereket. Az elmélet a belső motiváló tényezőkről szól, melyek minden külső megerősítés nélkül arra hajtják az embereket, hogy megtegyenek valamit. Egyszerűen azért, hogy jól legyenek, kiegyensúlyozottak legyenek, az elmélet szerint három dolognak kell meglennie az életben:
- a kompetenciaérzésnek – vagyis azt kell éreznie, hogy ügyes valamiben, fejlődik, gyarapodik a tudása
- az autonómiának – az érzésnek, hogy szabadon dönthet
- és a kapcsolódásnak – éreznem kell azt, hogy fontos vagyok másoknak, és mások is fontosak nekem.
Úgy tűnik, hogyha elfogadjuk ezt az elméletet, akkor a gyerekek az iskolában, ahol a legtöbb időt töltik, nem kapják meg ezeket, kevés gyerek érzi magát kompetensnek, minden kívülről szabályozott, nem sok mindenről dönthet szabadon és sajnos a kapcsolódásra egy osztálytárshoz is igen kevés idő jut.
A játék ezzel szemben pontosan megadja a kompetenciaérzést, stratégiákat találhat ki, döntéseket hozhat, szabadon választhat és kapcsolódhat más játszótársakhoz a virtuális térben. Főleg az utóbbi, a társas kapcsolat hiánya nagyon szembeötlő a mai gyerekeknél, míg régebben elengedték a szülők a gyerekeiket játszani, lógni a játszótéren, biciklizni a környéken, addig ma nem nagyon mehetnek sehova, és idejük sincs rá a különórák, a sok tanulás miatt.
Természetesen a játékokban megélt kompetenciaérzés, szabadság és szocializáció soha nem lesz olyan, mintha a valóságban történne meg, de nem csoda, hogy éppen ezek vagy inkább ezek hiánya miatt olyan vonzók a videójátékok.
A szülőnek érdemes alternatívákat mutatni a való életben: programokat csinálni, olyan helyzeteket teremteni, ahol mindezeket megélheti a gyerek. Azt is megtehetjük szülőként, hogy megkérjük, tanítson meg minket a játékra, hogy érezhesse, hogy ő milyen jó valamiben.
Tanítsuk meg a szelf-regulációt, vagyis beszélgessünk arról, hogy a túl sok játékkal töltött túl mennyi más lehetőségtől fosztja meg, engedjük, hogy megtapasztalja a túl sok játékból fakadó negatív következményeket. Eyal azt tanácsolja, hogy ne mi kapcsoljuk ki a gépet, hanem arra tanítsuk meg, hogy ő kapcsolja ki magának. Ha a szülő képes helyes irányba és arányokba rendezni a dolgot, akkor nagyobb lesz a ráhatása is, mert meg fog változni a gyerekével való kapcsolata.
Kapcsolódó cikkeink:
- Már napi 1 óra képernyőidő is instabillá teszi érzelmileg a gyereket
- Digitális babák: semmit nem tudunk róluk
- “Úgy hat a gyerekre a képernyő, mint a drog” – állítja egy szakértő
Forrás: divany.hu
Kapcsolódó cikkek
