A nyolcvanas évek nyarai számomra többnyire táborozással teltek. Felső tagozatos kisdiákként rendszeresen megfordultam Zánkán, az akkori úttörőtáborban, ami komolyabb próbatételnek bizonyult, mert volt, hogy két hétig is távol voltam a szüleimtől. Ők azonban nem aggódtak túlzottan amiatt, hogy a rossz tapasztalatok vagy a honvágy miatt haza akarok majd menni. Igaz, kissé szűkösek is voltak a kommunikációs lehetőségek a panaszkodásra: messenger és mobiltelefon híján maradt a telefonfülke, ahol egy maréknyi aprót bedobálva hazatelefonálhattam, és a képeslap, ami meg többnyire velem együtt érkezett meg a tábor után.
A szüleim valószínűleg tisztában voltak vele, hogy a honvágy is része a tábori élményeknek, amit a gyerekük – mint előtte több ezer másik gyerek – valószínűleg át fog vészelni, az meg fel sem merült, hogy egy ilyen helyen valamilyen rossz dolog történhet velünk. Nem ellenőrizték a kísérőtanárokat és ifivezetőket, nem különösebben foglalkoztatta őket, milyen a szállásunk, és arról sem kaptak részletes tájékoztatást, hogy milyen programok várnak ránk.
Pedig a kínzó honvágy mellett néhány negatív élményből is kijutott, és az ellátás is jócskán hagyott kívánnivalót maga után, mégsem a szüleim hiánya, a leszakadt plafon, a rettenetes menzakoszt vagy a flaszteren masírozás jut eszembe a zánkai nyarakat visszaidézve. Ellenben a mai napig gyakran bevillan az a szürreális élmény, ahogy éjszakánként egy zseblámpával a kezünkben, nagy vihogások közepette igyekeztünk megvédeni a létesítményt néhány koreai és vietnámi táborlakóval együtt (a nemzetközi összefogás jegyében). Hogy pontosan kitől és mitől óvtuk olyan szigorúan azt a pár saroknyi betontömböt, fogalmam sincs, de életemben nem szórakoztam olyan jól, mint akkor, általános iskolásként.
És bármennyire is töröm a fejem, nem tudok felidézni egyetlen olyan esetet sem, amikor valakit hazavittek volna a szülei idő előtt a táborból.
Számunkra minden tábor egy időzített bomba
Laura fia, Kende kilencéves, legszívesebben minden idejét legózással és rajzolással tölti a szobájában. Egyetlen barátja van, akivel az óvoda óta szoros kapcsolatban állnak, iskolatársaival meglehetősen távolságtartó. Nem szívesen vesz részt csapatsportokban, inkább az egyéni feladatokat és játékokat kedveli, a hangos környezet, a sok ember pedig hamar túlstimulálja. A nyarak ezért nagy kihívás elé állítják az édesanyját.
„Egyszerűen nem találok olyan tábort Kendének, ami kielégítené az igényeit, és ahol biztonságban és jól érezné magát. Számunkra nem opció, egy olyan hely, ahol sokan vannak, és egy maroknyi felkészületlen tinédzser terelgeti őket. Kende ráadásul gluténérzékeny, ami megnehezíti a keresgélést. Az ő esetében sajnos azzal is számolni kell, hogy idő előtt véget ér a történet. Tavaly nyáron nagyon mellényúltam. Rábeszéltem a helyi focitáborra, de óriási csalódás lett. Már az első nap után kedvetlenül jött haza, és hiába faggattam, nem volt hajlandó elárulni, mi történt. Másnap reggel már arra kért, hogy ne kelljen mennie. Később kiderült, hogy rászálltak a nagyobb fiúk, beszólogattak neki, amit a csoportvezető fiatalok nem vettek észre. A táborvezető korrekt volt, próbáltunk megoldást találni, de Kende semmiképp nem akart maradni. Így visszafizették a tábor díját.
Idén is óriási hercehurca előzte meg a nyár megtervezését, de egyelőre hallani sem akar semmilyen táborról. Attól tartok, megint mozgósítanom kell majd a szüleimet, akik maguk is dolgoznak, és nagyon kevés szabadidejük van.
Ki kellett mentenünk a lányunkat a táborból
Dr. Patonay Anita – fotó: magánarchívum
Dr. Patonay Anita drámapedagógus 25 éve táboroztat, ez idő alatt azonban mindössze egyszer fordult elő vele, hogy hamarabb hazavittek valakit. Ekkor is ők kérték meg a szülőket, mert a kicsi vigasztalhatatlanul sírt. Később kiderült, hogy a kislányt egyik táborból a másikba vitték szülők, és Anitáék tábora volt a negyedik volt a sorban.
A korai hazavitellel kapcsolatban a drámapedagógus úgy látja, vannak szülők, akiknél lelkiismeret-furdalást okoz, hogy táborba adják csemetéjüket, és elsősorban saját magukat szeretnék megnyugtatni azzal, hogy hamarabb hazahozzák.
Amikor pedig személyes élményeiről beszélgetünk, azt is elárulja, hogy egy alkalommal ő is korábban elhozta a kislányát:
Ebben a táborban gyermekotthonban nevelkedők táboroztak együtt családban élőkkel, és noha az integráció szimpatikus cél volt számunkra, nem volt jól megalapozva a dolog. A nevelőotthon dinamikája lett úrrá a táboron, az otthoninál jóval keményebb konfliktusintézési módok kerültek elő. Emiatt döntöttünk úgy, hogy elhozzuk a lányunkat. Korábban a Káva Egyesülettel én magam is szerveztem hasonló tábort nevelőotthonos gyerekeknek, ők is nehezen váltottak, mégis létre tudott jönni a partneri viszony. Egyikük nemrégiben írt is, hogy milyen sokat jelentett neki az az egy hét, pedig ez 2008-ban történt.
A fiam első este felhívott, hogy menjünk érte
Nikolett egy dunántúli településen dolgozik tanítóként, és komoly tapasztalata van táboroztatás terén. Míg az alsósok rövidebb erdei táborokban és napközis Erzsébet-táborokban vettek részt a szervezésében, a nagyobbak a Szigetközben és a Tisza-tónál szervezett vízivándor táborban tölthettek el egy-egy hetet vele és kollégáival. Nikolett szerint elsősorban a hosszabb időtartamú, ott alvós táborok esetében fordul elő, hogy a szülők előbb jönnek. Ilyenkor főként a honvágy, esetleg egy hirtelen jött betegség (napszúrás, nyári vírusok) miatt kénytelenek riasztani őket.
Betegség vagy rosszullét esetén természetes és elvárt is, hogy a szülő jöjjön a gyerekért. Ha azonban honvágy vagy egyéb probléma merül fel a tábor ideje alatt, akkor mi, pedagógusok igyekszünk első körben házon belül megoldani azt. Eltereljük a figyelmét, természetesen mindig az a cél, hogy jól érezze magát.
A pedagógus maga is csak betegség vagy baleset esetén hozná haza a gyermekét, az egyéb problémák megoldását a táboroztató pedagógusokra bízza.
Amikor jelentkezünk egy táborra, megbeszéljük, hogy mi vár rájuk. Ha vállalják, akkor azonban szeretem, ha végig is csinálják. Tavaly például, az akkor negyedik osztályos kisfiam vízivándor táborba ment, ami napi több óra evezést, katonai sátorban alvást jelentett. Első este hívott, hogy menjünk érte, mert hangoskodnak a másik sátorban, kényelmetlen az ágy, és nem tud aludni. Nem mentünk. Másnap honvágya volt, mert egy szobatársa folyamatosan sírdogált. Harmadnaptól kezdve azonban már szuperül érezte magát, és alig várta az ideit. Hozzáteszem, a sírdogáló kisgyereket hazavitték.
Útravaló
Szülőként és mentálhigiénés szakemberként is azt vallom, hogy egy nyári tábor életre szóló, különleges élmény lehet szülőnek és gyereknek egyaránt, feltéve, ha a bizonytalanságainkat félre merjük tenni. Gyakran szembesülök azzal, hogy a szülők saját félelmeiket vetítik ki gyermekeikre, és emiatt érzik úgy, hogy a nem áll készen a táborozásra. Valóban ijesztő lehet a gondolat, hogy szemünk fénye nélkülünk kell, hogy boldoguljon egy ugyan támogató, mégis idegen környezetben, ezért elsőként magunknak kell feltenni a kérdést, hogy lélekben készen állunk-e erre a kihívásra.
Azt gondolom, nem szerencsés, ha szülőként azzal bocsájtjuk útjára csemeténket, hogy ha valami nem teszik neki a táborban, akkor csak csörgessen bátran, és mi azonnal „megmentjük”, hiszen ezzel megfosztjuk annak lehetőségétől, hogy a nehézségeket egyedül oldja meg.
Amikor az én gyerekeim küldtek sírós emojik kíséretében megírt messenger üzenetet, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem inogtam meg. Mégsem szerencsés, ha ilyenkor elérzékenyülve azt válaszoljuk, hogy mi is borzasztóan szenvedünk a hiányától, és alig várjuk, hogy újra vele lehessünk.
Célravezetőbb a teljes őszinteség: a tábor előtt üljünk le vele, és mondjuk el őszintén, hogy sok kihívással kell majd szembenéznie, és a honvágy is megnehezítheti majd az első napokat, de biztosak vagyunk benne, hogy meg tud birkózni mindennel, és a tábor végén büszkék lehetünk rá. Ha viszont úgy érzékeljük, hogy valóban bajban van, beszéljünk a vezetőkkel, és ne bagatellizáljuk a dolgot. Első a biztonsága – a lelki éppúgy, mint a fizikai.
Kapcsolódó cikkek
