2009 februárjában született a kisfiam. Nem kapkodtam fel minden kis hisztijére, hagytam, hogy egyedül fedezze fel a világot, és csak csendben figyeltem. És bizony néha hagytam sírni is, erősödjön az a tüdő, tanulja meg az a gyerek, hogy az életben sok mindenért meg kell küzdeni. Nem aludtam vele éjjelente, inkább bementem, ha sírt. Nem ringattam, csak tartottam a kezemben, simogattam, meséltem neki, énekeltem. Nyugodt és kiegyensúlyozott baba volt, ahogy a könyvekben leírják. Megvoltak a napi kis rutinok, a menetrend, amihez ő is, én is tudtunk igazodni.
Eltelt egy év, egy éjjel apuka ment át a gyerekhez, és a simi és betakarás után már bent maradt. Aztán később már ő tette le aludni. Azaz tette volna… Csakhogy a nagyon okos kisfiam rájött, hogy apa mindent enged, apánál nem kell aludni, fent lehet még maradni, és játszani, rosszalkodni is lehet. Hamar eljutottunk oda, hogy apa egy-két óráig altatta, míg én letettem az ágyába, betakargattam, és mire elértem az ajtóig, már aludt is.
Láttam, hogy ennek nem lesz jó vége, így néha trükköztünk, apa elment itthonról, beült a kocsiba, mi integettünk, letettem a gyereket aludni, ő elaludt, apa pedig a hátsó ajtón visszajött. Aztán ezt is hamar megunták a fiúk. Apa sokat dolgozott, így mikor itthon volt, az egész időt kettesben töltötték. A kisfiam csüggött az apján, én meg boldogan néztem őket. Könnyebb is volt itthon kitakarítani, amíg ők hatalmasakat sétáltak, játszottak, hancúroztak, én meg legalább lenyírhattam a füvet (apát kíméljem addig is). Kertes házban mindig van mit tenni.
Nagyon szoros lett a kapcsolatuk. Én veszekedtem, hogy márpedig ágyban nem reggelizünk, villát is kell használni evésnél, igenis kézmosás van evés előtt, és ha hazajövünk, nem ülünk a tévé előtt egész nap, és még sorolhatnám. Én lettem a mumus. Most ott tartunk, hogy ők ketten elválaszthatatlanok, én meg mint bébiszitter, takarító- és szakácsnő teszem boldoggá kettőjük életét, és megbecsülök minden pillanatot, amikor a kisfiammal lehetek. Ha segít nekem a főzésben, és a habverőt nyalogatja, ha tojást üt fel nekem, ha elmegyünk csak mi ketten biciklizni, ha focizunk, ha mesélünk egymásnak, akkor megint boldog anya lehetek.
Most, ennyi idő elteltével, amikor azt hittem, a szabályaim a rosszak, és komolyan azon gondolkodtam, hogy én vagyok a rossz anya, mert a gyerekem nem kötődik hozzám, felkerestem egy gyermekpszichológust. A legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy a hibákat nem én követtem el, hogy az a normális, ha a gyerekkel nem alszunk együtt, nem fürdünk vele ebben a korban. És ha nem szólok a férjemnek, hogy változtasson, akkor igenis helyrehozhatatlan károkat okoz.
És most itt állok tanácstalanul. Hogy mondjam meg apukának, hogy a gyereknek három és fél év után már illene nemet mondani, hogy ha rosszat tesz, azért meg kell büntetni (ahogy az oviban szokták), hogy nem vehet meg mindent a gyereknek, hogy ne dőljön be a hisztinek, és sorolhatnám. Talán az a hiba, hogy engedtem őket egymást szeretni? Talán féltékenység a részemről? Nem hinném. Szeretem a férjemet, a gyerekemet.
Hogy mi van most a fiammal? Elmeséli nekem az önálló gondolatait, nagyokat beszélgetünk, kettesben jól érezzük magunkat. Ám ha apa hazajön, rám csap, közli, hogy nem szeret, nem akar velem lenni, és gyakorlatilag a közelben sem tűr meg. Vigasztalhat bármilyen gyermekpszichológus, barát, rokon, családtag, hogy én még ettől jó anya vagyok, pocsék érzés így…
Üdvözlettel: Gabriella
Micsoda lehetőség! Már ma elkezdheted helyrehozni!
Első látásra úgy tűnik, mintha két ellentétes nevelési szemlélet feszülne egymásnak. Anya szigorú, apa engedékeny, és ezt nem lehet összeegyeztetni. Az egyik jó, a másik rossz, ki kellene kötni valamelyikük mellett. Beszéljünk erről is, persze, hiszen a probléma kulcsát itt fogjuk megtalálni. De nézzünk előbb a függöny mögé! Bizony, lehet ott valami, ugyanis nehezen hihető, hogy az apa a baba egyéves korában hirtelen úgy dönt: mostantól szuperengedékeny lesz. Vajon mit érezhetett addig? Vajon beszélt arról, hogy ő nem ért egyet anya elveivel? Próbáltak közös nevezőre jutni?
Attól tartok, nem. Úgy tűnik, nem állt érdekükben. Szépen lassan olyan helyzet alakult ki, amely bizonyos szempontból mindkettejüknek előnyös. Hogyhogy előnyös, hiszen Gabriella éppen hogy pocsékul érzi magát, és apa is színjátékra kényszerül! Nézzük csak! Gabi leveléből kiderül: remek nyereség, hogy amíg apa és a gyerkőc egymásba feledkezve játszanak, addig lehet főzni, mosni, füvet nyírni. (Ezzel együtt fájdalmasan érinti, hogy már csak személyzetként él a családjában.) Boldogan nézi az apa-fiú pár harmóniáját. (Miközben eszi a méreg, mert a gyerek nem kötődik hozzá.) És az apa hogy profitál ebből a felborult helyzetből? Az éjszakáit a kisfiával tölti, nem anya mellett.
Nem lehet, hogy a párkapcsolatból valahol eltűnt a meghittség? Hogy mindenki éppen most találta meg a számára érzelmileg megfelelő helyet a családban? Valójában a nevelési elvek zavara mellett a család rendszere látszik sérültnek. Sokat segítene, ha gyermekpszichológus helyett családi konzultációt vennének igénybe, mégpedig úgy, hogy mindannyian ott vannak. Hallgattassék meg mindegyik szereplő!
Nevelési elvek
Nem Gabriella hibázott, és nem is a férje. Mind a kettőjük törekvése tartalmaz nagyon jó elemeket, de bizony olyanokat is, amelyek ártanak egy kisgyereknek. Az egyik legfontosabb probléma, hogy hiányzik a gyerek szükségleteinek ismerete és tisztelete. A pici gyereknek sok-sok testközelségre, babusgatásra van szüksége, de egyben átlátható szabályokra, egyértelmű korlátokra is. Ha csak az egyiket kapja, vagy csak a másikat, bajba kerül, nem érzi magát biztonságban. Nem tudom, Gabriella mit mondott el a pszichológusnak, de kétlem, hogy a szakember egy egyévesnél kisebb (vagy akármekkora) gyerek esetében támogatta volna az “erősödjön az a tüdő, tanulja meg az a gyerek, hogy az életben sok mindenért meg kell küzdeni” típusú elveket, illetve azt, hogy “ha rosszat tesz, azért meg kell büntetni”.
Egyre több pszichológiai és idegélettani vizsgálat bizonyítja, hogy a sírni hagyás, a túlzott elvárások és a büntetés tökéletesen alkalmatlan nevelési eszközök. Arra semmiképpen nem jók, hogy a gyerek belássa tetteinek súlyát, és megértse igényeinket. Arra viszont igen, hogy félelmet keltsenek, és rombolják az önbizalmat. Ugyanilyen káros a “mindent szabad” elv, például az, hogy a lefekvés ideje után hancúrozunk, hogy egész nap lehet tévét nézni vagy ágyban enni.
A legjobb lenne, ha Gabriella és a férje közösen állapítanák meg a családban bevezetendő korlátokat, szabályokat, és megtanulnák úgy érvényesíteni, hogy mind a hárman tiszteletben tartsák egymás méltóságát. Így megváltozna a szereposztás: eltűnne a színről a boszorkány, a cukrosbácsi és a kis bajkeverő. Helyette három kiegyensúlyozott és egyenrangú ember élne együtt, ahol természetesen a nagyobb tapasztalatú felnőttek szabják meg a fő irányokat. És hogy ne legyen olyan nehéz új életet kezdeni, ajánlom, hogy együtt olvassák el Adele Faber és Elanie Mazlish Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyvét.
Sződy Judit pszichológus
Kapcsolódó cikkeink gyermeknevelés témában:
Kapcsolódó cikkek
