Igazi megkönnyebbülés, ha a kiskirállyá növekedett gyerek óvodába, iskolába kerül. A szülők abban bíznak, hogy majd ott a pedagógus kezében megjavul. Ez sokszor így is van: a gyerek egyszerűen felszabadul attól, hogy végre szabályok veszik körül, kiegyensúlyozott lesz, kezelhető – amíg érte nem jön anya. A család tehát nem sokat profitál ebből, legalábbis nem úgy, ahogy először a szülők gondolják.
– Ma nagyon sok olyan feladat kerül iskolai hatáskörbe, ami még egy-két évtizede egyértelműen a családé volt. Egészen odáig, hogy mi tanítjuk meg a gyereket orrot fújni. És van persze egy csomó nevelési kérdés – kezd hozzá Kovács Péter, a Tüskevár Általános Iskola, Szakiskola és Gimnázium igazgatója. – Tudatosan kell eldönteni, hogy ezt felvállalja-e az adott iskola. Ha vállalja, akkor elengedhetetlen a szülőkkel való együttműködés. Mi mindig sokat beszélgetünk a szülőkkel, akik elsőre megrökönyödnek ezen, nem ehhez szoktak hozzá. Ide ugyanis olyan gyerekek jönnek, akiktől már sok iskola megszabadult magatartásproblémák miatt. Találkoztam olyannal, aki rendszeresen verte az anyját.
Sokszor segít, ha a szülőkkel közös stratégiát alakítunk ki. Nemrég leültünk egy nyolcadikossal, az elvált szülőpárral, az iskolapszichológussal és a családgondozóval együtt megbeszélni a dolgait. Ez a fiú talán először tapasztalta azt, hogy a számára fontos emberek egyet akarnak. Már ettől elkezdett normálisabban viselkedni. De ez csak akkor működik, ha a szülő bízik bennünk, tudja, hogy jó szakemberek vagyunk.
Az erő velem van!
Mindannyian emlékszünk olyan tanárra, akinek egy pillanatig sem kellett fegyelmeznie az osztályt. Csüggtünk a szaván, élveztük az óráit, eszükbe sem jutott „rosszalkodni”. Ma sokan panaszkodnak arra, hogy nincsenek tanár egyéniségek.
– Az is igaz persze, hogy a mai gyerekekkel nehezebb – mondja a pedagógus. – De az is, hogy csak a hiteles személyiség tud így együttműködni a gyerekekkel, ám ezt sajnos nem tanítják az egyetemeken, főiskolákon. Önismeretre lenne szükség és megfelelő eszköztárra. Tudni kellene például, hogyan működik az adott korú gyerek, hogyan lehet vele szót érteni. Az is fontos, hogy mindenki tudja a helyét, hogy ne viselkedjen helytelenül… Rosszul értelmezett fogalom, hogy a tanárnak a gyerekkel alapvetően partneri viszonyban kell lenni.
Nem lehet kérdés, hogy mikor melyikünk beszélhet, hogy ki mondja meg, hogy mit szabad. Értenünk kell egymás szavát! A gyerek fel akar nézni az anyjára, az apjára, a tanáraira, és öröm, ha bizonyíthatja, hogy előbbre jutott, közelebb a felnőttekhez. Tudniuk kell, hogy a kamaszok között – pedagógusként – én vagyok a falkavezér. Olyan feladatokat kell adnom, hogy a gyerek bizonyítani tudja, hogy előrelépett. Ehhez tudnom kell, hogy a feladatot éppen meg tudja még csinálni.
Ismernem és értenem kell a gyereket. A jutalma pedig az, hogy még komolyabb feladatot kaphat. Ez azért fontos, mert az a gyerek, aki a szülei fejére nőtt, nem tapasztalhatja meg, hogy mire lenne képes, hiszen a szülők mindent megtesznek helyette, nem teszik lehetővé, hogy megbirkózzon a problémáival. Szülőből gondviselővé válnak. Viselik a gyerek gondjait a gyerek helyett. Ez rettentően fárasztó. A gyerek számára meg ijesztő. A látszólag diadalmas, győztes külső mögött mindig szorongó gyereket találunk. „A fejedre nőttem? Úristen, mekkorát lehet innen zuhanni!”
Forrás: Nők Lapja Psziché
Kapcsolódó cikkek
