Sok mindenre felkészül az ember, mielőtt belép egy óvodai csoport ajtaján, de arra biztosan nem, hogy azonnal számon kérik egy fél évvel korábbi koncerten tanúsított viselkedéséért. A Kossuth téri patinás bérház első emeletén kialakított oviban, Kun Dóri csoportjában márpedig pontosan ez vár rám: még a kabátomat sem vettem le, egy kisfiú azonnal kiszúrja a táskám, és szigorú tekintettel állja el az utam.
Te vagy a fotós? Remélem, most nem állsz elém. A koncerten elém álltál.
Dóri, az óvó néni gyorsan a segítségemre siet. „Balázs ott volt nyáron a Pontoon hajón, ahol koncertünk volt, tudod. Már ott is mondta, hogy egy fotós elé állt.” Rég szégyelltem magam ennyire, de Balázs megenyhül, tovább enged, mehetek szemrevételezni a kis létszámú, de annál elevenebb csoportot.
A fenti jelenet háttere, hogy Dóra a Tenger nevű együttes énekes-gitárosa. Nem holmi hobbizenekar az övék (igaz, stadiont még nem töltenek meg, de ami késik, nem múlik, a magyar popkultúrát nézve ráadásul ezen a téren akadnak mostanában meglepetések), saját dalokat játszanak, kőkemény stoner rock ez, mintha a Foo Fighters élére egy, a műfaji követelmények ellenére folyamatosan mosolygó énekesnőt állítottak volna. Főleg kis klubokban lépnek fel, de húsz-harmincfős közönségükben máris vannak ősrajongók, akik kívülről tudják a dalszövegeket. Sok mindenre számítottunk, amikor annak idején szóba elegyedtünk Dórival, miközben a hangcuccokat pakolták a mínuszokban, de arra nem, hogy kiderül róla, hogy óvódapedagógus, és a munkáját pont olyan komolyan veszi, mint a zenét. Nem csoda, hogy van átfedés a kettő között, az ovisok például rendszeresen kérik a Tenger Kutyafa című dalát, ha előkerül a gitár, márpedig előkerül.
Fotó: Neményi Márton
Előreszaladtunk. Inkább át is adjuk a szót Dórinak, aki, miközben eltöltöttünk vele és a gyerekekkel egy délelőttöt, elmesélte, hol van a közös nevező a két világ között, hogyan talál fel játékokat, és melyik út vezet a gyerekek szívéhez. És persze azt is, honnan a név, mikor alakultak és hogyan születnek a számok.
Állítólag édesapám már kiskoromban is megmondta: „Ez is óvónő lesz, figyeljétek meg!” A mi családunkban szinte mindenki pedagógus, de számomra és a körülöttem lévők számára sem volt ez egyértelmű. Valahol mindenhez tudtam kapcsolódni, de a zene annyira fontos szerepet töltött be az életemben, hogy olyan mély kötődést egyetlen más terület iránt sem éreztem. Jászberényi vagyok, a kisvárosi élet közössége egyszerre biztonságot és elszigeteltséget is nyújtott, anyukám óvodája második otthonom volt, kamaszként is nap, mint nap megfordultam náluk, nem csak a potya uzsonnáért, mindig nagyon szerettem mesélni. Amikor érettségi előtt muszáj volt választani valamit – nehéz dolgom volt, mert a zenélésen kívül nem érdekelt semmi -, akkor felmerült bennem, hogy pedagógusként otthonos terepen érezném magam. A családom lebeszélt volna erről, de mégis elkezdtem a Pedagógia alapszakot az ELTE-PPK-n, és ott olyan erős emberi és szakmai támogatást kaptam, ami nagyon sok muníciót adott ahhoz, hogy hivatásként tekintsek a nevelésre, és tudatosan fejlesszem magam. Több párhuzamos képzést is elvégeztem, így animátor, drámajáték-vezető, árnyjátékos tanfolyamot, szakkollégiumot, óvodapedagógiát és neveléstudományi mesterszakot is begyömöszöltem az egyetemi évekbe. A sok képzés és a sok önkéntes munka mélyítette a viszonyomat a szakmával, és így már pályakezdőként nagyon határozott nevelési szemlélettel robbantam be a csoportba. Azóta is fontosnak tartom az önfejlesztést, és azt, hogy tágítsam a személyiségről, módszerekről, nevelésről alkotott képet, módszertáramat, így most egy igen mély meseterápiás képzésben veszek részt.
Mi tart itt? A szakmai szabadság és a megtartó közeg. Az óvoda, ahol most dolgozom nem csak a pedagógiai programja miatt különleges, hanem az elhelyezkedése miatt is, ugyanis ez egy önkormányzati lakásóvoda a Parlament mellett. Gyönyörű a kilátásunk, de ez a környezet nem túlzottan gyerekbarát. Nincsen udvarunk, a környező játszóterekre járunk levegőzni, a lakásóvoda sem jár túl sok térrel, mégis kilenc éve már, hogy itt dolgozom, és tíz éve vagyok a pályán. Imádok játszani, és egész életemben kiemelten fontosak voltak számomra a mesék. Szerintem ez nélkülözhetetlen, nem beszélve arról a szoros kapcsolatról, ami jó esetben az óvodapedagógus párok között alakul ki, nagyon sok örömet okoz ez az együttműködés és a gyerekeknek is hihetetlenül sokat nyújt az, hogy a körülöttük lévő felnőttek szeretik egymást. Azt nem tudnám őszintén mondani, hogy sosincs elegem, hogy nem fáradok el, és nem gondolkodom sűrűn azon, hogy mi mást lenne érdemesebb csinálnom, de ezek a pozitív tényezők még mindig itt tartanak.
Sokan azt mondják, „de cuki szakma, biztos nagyon szereted a gyerekeket”, sokan lekezelően reagálnak, és vannak tippjeim, hogy miért alakult ki ilyen negatív képük az óvodapedagógusokról. Van aki azt kérdezi: „úristen, és hogy bírod…?” Nem tudom, mit csinálok másképp az átlagos óvodapedagógushoz képest, nem is tudom, milyen az átlagos, nem tudom, van-e szupererőm, ami másnak nincs, és szerencsére nagyon sok hihetetlenül jó szakembert ismerek.
Na jó, egyetlen olyan pedagógust sem ismerek, akinek zenekara lenne… De bent a csoportban ez nem számít sokat, inkább az önazonosság, az őszinteség, a jelenlét.
Nagyon nem mindegy, milyen tárgyakkal vesszük körül magunkat, és nagyon nem tetszik az a tendencia, amit elnejlonosodásnak hívok. Rengeteg játékot kapnak a gyerekek, de ezek töredéke értékes számukra, és még kisebb részük készül igényes anyagokból. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy asztalos került a családunkba, és ha támad egy ötletünk, akkor azt ő megvalósítja. Több fából készült társas- és szabályjátékot is készítettünk közösen. Maga a fa tapintása, illata is varázslatos, de csak olyan eszközt viszünk be a csoportba, amivel mi magunk is szívesen játszunk. Azt én is és édesanyámék is megfigyelték már, hogy a gyerekek szabadjátéka egész más, amikor ilyen jellegű játékeszközök kerülnek hozzájuk. Ezt a részét imádom a munkámnak, pláne a hétvégi játékteszteléseket édesanyámmal.
Amikor beszoktatjuk a kicsiket, sokszor nagyon nehéz pillanatokat élnek meg ők is, és mi is velük, ilyenkor mindig elképzelem, milyen klassz lesz, amikor nagycsoportosként magabiztosan, jókedvűen, szabályokat ismerve, partnerként tudunk majd együttműködni. Jó látni, amikor segítenek egymásnak, vagy éppen jól kezelnek konfliktusokat, sokszor saját mozdulatainkat, hanghordozásunkat is felfedezzük bennük. Sokszor az ilyen apró gesztusokból látom, hogy amit csinálunk, az működik.
Nagyon sok, talán egyre több szorongó gyerek jön óvodába, és ha hirtelen kéne mondani valamit, az tesz a legboldogabbá, amikor látom, hogy átlépnek saját árnyékukon, sőt felszabadultak, netán már rosszalkodnak is kicsit, és jól érzik magukat.
Különösen sok ilyen élmény ér a meseműhelyben, amit hétfő délutánonként vezetek. Itt már olyan is történt, hogy az óvodapszichológus tanácsára egy tikkelő kisgyerek kezdett el hozzám járni, és pár hónap alatt a társas kapcsolatai is rendeződtek, és a tikkje is megszűnt, volt olyan is, hogy szelektív mutizmussal küzdő kisgyerek beszédgátlása oldódott. Talán ezekre az esetekre vagyok a legbüszkébb.
Fotó: Neményi Márton
Nagyon szeretem a szakmámat, de ha valamiről sokat tudok beszélni, és nem tud elegem lenni belőle az a zene. Kamasz voltam, amikor elkezdtem gitározni, rögtön lett is egy zenekarom, a Dzsex On Tri, de az egyetem alatt szétmorzsolódtunk. A gyakorlást sosem hagytam abba, titokban dalokat is írtam, és barátok unszolására kezdtem el szólóban koncertezni, amiért sosem lehetek nekik elég hálás. A Tenger megalakulása előtt ki is adtam két lemezt, amik elkészítésében rengeteget segített már akkor is basszusgitárosunk, Pesti Matyi. Tulajdonképpen mi elsősorban barátok vagyunk, a zenekar azért alakult, mert a dobosunk, Afgán mondta, hogy szeretné eljátszani a dalaimat „hangosabban”. Ebből lett egy dupla lemez, azóta pedig el sem tudjuk képzelni az életünket enélkül. Nagyon szeretem a koncerteken megélni azt, ahogy mások rákapcsolódnak a dalokra, rezonálnak velük, megmozdulnak rá, de az egészben a közös alkotás a legjobb.
Azért is lett Tenger a nevünk, mert én rendszeresen járok nyílt vízi úszóversenyekre, és egész életem egyik legmeghatározóbb pillanata a tengerben történt, amikor kint a semmi közepén lebegtem, és megadtam magam a semminek.
Igyekszünk ugyanígy írni és játszani a dalokat.
Azt meg pláne imádom, hogyha kitalálok bármit, a fiúk sosem vágják rá, hogy hülyeség, sőt a menedzserünk is kapható mindenre, legyen az homemade merch vagy gyerekvers megzenésítése a magunk módján. Januárban érkezik például egy új dal videóklippel, amit Havasi Attila Éjjel nappal című verséből készítettünk. Ez szép találkozása a két életemnek. Az év első felében még két másik dal is meg fog jelenni, emellett egy tévés koncertfelvétel is, mindeközben írjuk harmadik, Atacama című lemezünket, és koncertekre is készülünk.
A gyerekek mindezt tudják, még szép! Egy kisfiú például elektromos gitárt kért a hatodik szülinapjára, és együtt szoktunk gyakorolni. Már nagyon jól megy neki a Kisstől az I Was Made For Loving You, és a Foo Fighterstől az Over And Out kezdő témája, de a Száz liba egy sorban is. Az óvodában is tartok egy gitárt, eleve hasznosnak látom, sokkal jobb hangszer a zenei neveléshez, mint a furulya – nem is értem, miért ezt építették be a képzésbe.
Van olyan is, hogy új számötleteket először a gyerekeknek mutatom meg, és ha megmozdulnak rá, azt jó jelnek veszem.
De a szövegeket, a dalok tartalmát sosem kötöm az orrukra, valljuk be, az nem nekik való. A Kutyafa című számunkat egyébként nagyon szeretik, azt mindig el kell játszanom.
A zenélés és az óvoda jól megélnek egymás mellett az életemben, mindkét területet alkotó tevékenységnek tartom, a különbség az, hogy az óvoda egy kifelé forduló, önszabályozó állapotot igényel tőlem, a zene pedig pont az ellentétét. Piszkosul szerencsés vagyok, hogy mindig a zsebemben van a zene, ez a csatorna, amivel azt is kifejezhetem, amit nem tudok megfogalmazni, mégis feszít. Sokan elszörnyednek, hogy milyen sötét zenét játszunk, pláne ahhoz képest, hogy a hétköznapokban kifejezetten derűs ember látszatát keltem, de mindig azt szoktam mondani, hogy az ember réteges, mint az ogre, vagy a hagyma… Unalmas lenne mindig ugyanolyannak lenni, vagy mindig úgy csinálni, mintha nem létezne szomorúság, vagy düh, harag, gyász, halálfélelem… Nem gondolom, hogy nagyon brutális, csirkebélnyúzó zenét csinálnánk, de a témaválasztásaink és az érzelmi intenzitás miatt mégiscsak rock ez. Látom jól, hogy nem csak a játékok, de a zene is elnejlonosodik, de ha játékot tudok csinálni fából, zenét is megpróbálunk fabrikálni lélekből, és reménykedünk, néha talán hisszük is, hogy ez másoknak is fontos lehet. Feladatom, hogy ezt a valódiságot képviseljem bárhol, minden tökéletlenségével együtt.
Kapcsolódó cikkek
