Menjen már iskolába, maradjon még ovis?
Természetesen nem egyedül kell dönteni, segítenek az óvónők és ha kell, akkor külsős szakemberek is (logopédus, óvodai pszichológus, a körzeti nevelési tanácsadó szakemberei), bár sokan vannak, akik nem élnek ezzel a lehetőséggel, mert feleslegesnek tartják. (A szerk. megjegyzése: a köznevelési törvény nemrég elfogadott módosítása szerint a jövőben csak a szakmai testület döntése alapján maradhat plusz egy évet óvodában a gyermek, önmagában a szülő kérése kevés ehhez).
Én is sokáig úgy gondoltam, hogy a gyerekeimet én ismerem a legjobban, én tudom, mi kell nekik, mikor értek meg bizonyos dolgok elvégzésére, nincs szükségem arra, hogy egy vadidegen beleszóljon a nevelési módszereimbe és megmondja a tutit: min kellene változtatnom, alakítanom. Természetesen továbbra is azt gondolom, hogy legtöbb esetben elég az én tapasztalatom, de már nem tartom szégyennek, ha a gyereknevelés bizonyos területein nem sikerül egyedül vennem az akadályokat.
Hogyan jutottam idáig? Úgy, hogy középső gyermekünk szembe ment az első két gyerekünknél tapasztalt normális ütemű fejlődéssel, és az iskola képzeletbeli kapujához közeledve még mindig fényévekre volt még az óvodából való továbblépéshez szükséges érettségtől. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy nincs más út, mint a kerületi nevelési tanácsadó pszichológiai szakszolgálatához fordulni, de ezt diktálta az ő érdeke.
A segítségnyújtás első lépéseként először is azt kellett tudatosítani magamban, hogy a gyerekek tulajdonságait nem csak a külső környezet, a nevelés határozza meg, hanem adott egy alapszemélyiség – amely születésüktől fogva velük van -, amiből építkeznek, s ezen kevéssé lehet változtatni. Nagyon nehéz szembesülni valakinek azzal, hogy más, mint a közvetlen környezetében élők, pláne, ha az ember még csak 5-6 éves.
Középső pedig nagyon más: a mentalitása, az önbizalma sokkal sérülékenyebb, mint más embereké, érzékenyebben reagál az őt ért hatásokra. Bizonytalan a saját teljesítményében, minden tettét megkérdőjelezi, nem érzi magát jónak semmiben, az eredményeit sem tudja a helyén kezelni, úgy érzi, hogy azokat nem is ő érte el, hanem valami szerencse folytán lett a részese a sikernek. A folyamatos önostorozás eredménye pedig az lett, hogy elfogyott a maradék önbizalma is, és a folyamat számunkra megállíthatatlanná vált.
Szerencsére közel volt a megoldás: az óvónőkkel egyetértésben készített ajánlás alapján hamar kaptunk időpontot a körzeti nevelési tanácsadóba, ahol az egyéni és csoportos terápia egy év alatt látványos változást hozott a fiúnk életében, élhetőbbé tette számára a világot, és bár még mindig sokszor bizonytalan, a külső segítség hatására megerősödött és lépésről lépésre megérett az iskolára.
Az ő esete számomra is jó példa volt: nem maradunk magunkra a gyereknevelés során jelentkező problémák megoldásában, csak merjünk segítséget kérni, és ne szégyelljük, ha valamit nem sikerült önálló erőből megoldani.
A szerző további írásai: a A Mom with five blogban, családi magazinban és a Facebookon
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
