Cirka húsz évvel ezelőtt vagyunk, 2002-ben. Megjelenik az “Állítsátok meg Terézanyut” című könyved, és akkor…
…fordul velem egyet a világ. Hirtelen állástalan újságíróból sikerszerző lettem. Hatalmas példányszám, megszólítottak az utcán, levelek százait kaptam. Felfoghatatlan volt.
Szépen bele is álltál ebbe: te lettél a tökéletes hallgatóság, a nők szócsöve és elismerője. Létrehoztad a Terézanyu Klubot, az Aranyanyu-díjat. Minden arról szólt, hogy a nők végre mondhassák, írhassák, hogy érzik magukat, és valaki végre reagáljon: jól csinálod (de ha nem mindig, az sem baj).
Valóban, azt hiszem, azóta vagy tízezres nagyságrendben hallgattam meg élettörténeteket. Tizenévekre visszamenőleg is emlékszem, persze olyan sorsok vannak, amikre nehéz lenne nem emlékeznem.
Akkor hát megmaradtál “Terézanyunak”.
Hát igen, mondhatjuk, hogy az ellenkezőjét csináltam, mint amiről a könyvet írtam. Akkor nehéz volt, hogy csak ránéztem valakire, és az máris elkezdte mondani az életét, ez azóta csak fokozódott. Mára elfogadtam, hogy ez a szerepem, pontosabban inkább az, hogy ezen a talajon erős női közösségeket szervezzek.
Nehéz ma a nőknek? – kérdezem naivan.
Nehéz. És olyan erős az ítélkezés (leginkább nők támadnak nőket), hogy ezt még bevallani sem lehet. Bár ma már sokkal nyíltabb a közbeszéd, azért bármerre indulsz a női szerepeket illetően, tabukba futsz bele.
Ezt már saját bőrödön is érezheted, hiszen a könyv óta feleség lettél, és anya; született két lányod. Szofi most tizennégy, Nóri kilenc. Milyen velük?
Lassan kezdenek leválni, így egy kicsit könnyebb – fizikailag. Előfordul, hogy bár mindketten itthon vannak, akár tíz percet is ülök egy helyben… Ez az az életkor, amikor kezd beérni, amit beletettél. Más szempontból viszont újabb kihívást is hoz, mert felvetődik a kérdés, hogy a családi logisztikán kívül mi köt össze két embert. Magam körül azt látom, hogy ijesztően sokan elválnak ezen a ponton, még mintapárok is. Mi a férjemmel egész jó csapat vagyunk, még ha nem is nevezném tökéletesnek a házasságunkat. Persze erről sem szokás beszélni. Márpedig óhatatlan, hogy a gyerekvállalás alapjaiban változtatja meg a kapcsolatot, és még csak nem is lehet előre felmérni, hogy hogyan. És egyáltalán… senki nem figyelmeztet, hogy micsoda terhelés vár rád, ha szülő leszel… és hogy nincs vége, ez egy maraton lesz.
Ezt nevezed az anyaságot övező nemzetközi összeesküvésnek?
Igen, ezt is. Hogy erről keveset beszélünk, és a generációk sem adják át egymásnak a valós tapasztalatokat. Anyám csak napokkal az első szülésem előtt mondott ennyit: “most csinálj meg mindent, mert ha megszületik a gyerek, vége lesz az életednek”. Ez elég váratlanul ért, és mellbe vágott. Mindezek ellenére nekem hatalmas érték az, hogy eljutottam idáig, hogy lehet családom. Mert igaz, hogy nem számítottam ennyi nehézségre, de arra sem, hogy ennyire jó lesz. Hálás vagyok érte, hogy megölelhetem őket, hogy itt élnek velünk. Ez az életem, és bizonyos értelemben ez eddig a legjobb része – csak aki nem jó családban nő fel, ezt nem tudhatja előre – tele van félelemmel – legalábbis én így voltam vele.
Talán mondhatjuk, hogy a gyereknevelés jó esetben csapatmunka. Sok múlik azon, hogy van-e csapattársad, és ha van, akkor milyen. Hogy sikerül-e egy támogató társat választani.
Néha ez csak menet közben derül ki; amikor még nincs gyerek, nem lehet felmérni. Sokan megtapasztalják, hogy az elsőnél még odateszi magát az apa is, aztán a másodiknál már egyre kevésbé kel fel éjszakánként. Sok nő magára marad ezzel, hiába fogadkoznak a párok, hogy mi majd másként csináljuk. Én is tudtam, hogy nem akarok alázatos, alkalmazkodó feleség lenni, amilyen mintákat láttam. Sosem értettem például, hogy miért kéne gondoskodnom egy felnőtt férfiról?! A házasság egy évszázados, láthatatlan szerződés, ami nagyon lassan változik.
Azért egyre markánsabban jelen van a ‘résztvevő apaság’ ideálképe.
Igen, el kell ismerni, hogy ebben van változás. Tekintélyszemélyből szerető apává válni nagy út, és csak a mi generációnknál kezdődött el igazán az a törekvés, hogy az apák érzelmileg is kötődni akarnak a gyerekeikhez.
Aztán épphogy sikerül átaludni az éjszakákat (jó esetben), amikor jön a következő kihívás: újra munkába állni. A többség legalábbis szeretne (vagy rákényszerül).
Igen, és itt jön a következő átverés. Mindig emlegetik a magánélet és munka egyensúlyát, mintha ez reálisan létrehozható volna. Hallottam erről egy jó mondatot, miszerint egy szülőtől azt várják el, hogy otthon próbáljon úgy tenni, mintha nem lenne munkája, a munkahelyén pedig úgy, mintha nem lennének gyerekei. Szóval amikor én olyanokat olvasok, hogy “teremts magadnak énidőt, menj el sétálni, relaxálj” és hasonlók, akkor ideges leszek. Anyáinknál nem volt magától értetődő, és sajnos még nálunk sem az, hogy lehet saját életed, hogy megengedheted magadnak és sajnos idő sincs nagyon rá.
Nálad ez hogyan alakult?
Amikor még csak egy gyerekem volt, azt éreztem, nagyjából egyensúlyban vannak a dolgok, nincs szétesés, nincs az az örökös érzésem, hogy semmivel sem végzek, és meg fogok őrülni. De amikor a pici megszületett, hamar itt tartottam. Egy ekkora gyerek mellett valakinek állandó szolgálatban kell lennie, és nagyon sok családban ez egyedül az anya. Hiába könnyebb állítólag a másodikkal, mint az elsővel, én nem így éreztem. Az első öt év állandó orrfolyással, köhögéssel telt. Szenvedtem attól, hogy mindig elérhető kell legyek, mert bármikor hívhatnak a bölcsődéből, óvodából. Teljes volt a kiszámíthatatlanság; ha gyereked van, nem vagy többé ura az idődnek. Nálunk egy nagymama tudott segíteni, de mellette több bébiszitter is megfordult, akiket olykor abból a pénzből fizettem, amit addig megkerestem, amíg ő a gyerekekre vigyázott. Mégis, a mentális egészségem és a családi költségvetés miatt, meg mert nagyon szeretem a munkám, muszáj volt dolgoznom. Tizennyolc éves korom óta dolgozom, mindig eltartottam magam (nekem nagyon félelmetes, ha nincs saját jövedelmem), és ne feledjük, ha egy anya kiszolgáltatott, akkor a gyereke is.
- Kapcsolódó: Egyszer fent, egyszer lent
Akkor szerinted család és munka nem működhet jól egymás mellett?
Nekem lehetetlen küldetésnek tűnik. Gondoljunk csak arra, hogy a szülőknek négy körül már ott kell lenni az óvodában, iskolában, vagyis nagyjából 7-kor kéne kezdeniük a munkát. Nyilván hazaviszik, és este, meg hétvégén pótolják. A baj az, hogy ezt hosszú távon nem lehet csinálni, a szervezet benyújtja a számlát. Hány nőt látok, akiket a tünetek sem állítanak meg, nyomják tovább! De hát a nők ufók, ezt tudjuk.
A Terézanyu Klub pontosan ezekből a megélésekből indult. A nők elkezdtek mindarról beszélgetni, amit addig nem illett mondani.
Hogy hogyan helyezik mindenki más igényét a maguké elé, és hogy hogyan telik el így az életük. Fiatalok is írtak, mikor rádöbbentek, hogy ez a vezérparancs az életükben. Egyre többen merték kimondani: “márpedig én is számítok”. Ebből kinőtt egy klasszikus támogató közösség, ahol a nők találkoznak egymással, barátságok, munkalehetőségek születnek. Minden évben más témakörben lehetett írásokat beküldeni, mind nagyon megmozgatta őket, megrázó szövegek érkeztek. Egyik évben az anyánkkal való kapcsolat volt a téma, máskor a gyerekvállalás/gyermektelenség, de a legtöbb írás arra a kérdésre érkezett: “Te miért dolgozol?” Százak mondták el, milyen sokat jelent számukra az, ha van önálló keresetük, életük, identitásuk.
Volt még egy küldetésed: az Aranyanyu-díj. Hét éven keresztül jutalmaztatok óvodapedagógusokat, védőnőket, nővéreket, asszisztenseket, orvosokat, tanárokat; másokért dolgozó nőket, köztük olyanokat, akik ritkán kapnak köszönetet.
Ők mind hősök. Ezekben a munkakörökben világszerte főként nők dolgoznak, és miközben gondoskodási válság sújtja az egész világot, sehol nem értékelik igazán a teljesítményüket. A mi díjazottjaink a hivatásukon túl szabadidejükben is másokat támogatnak, hihetetlen terheket vesznek le emberekről. Mellette a legtöbben családanyák. Fogalmam sincs, honnan van ennyi energiájuk, de az közös sokakban, hogy áll egy támogató társ a hátuk mögött.
- Kapcsolódó: Önmagunkkal szigorúbbak vagyunk
Tulajdonképp mindenkinek az életéből lehetne regényt írni…
Ez így van, és én erre is bátorítok mindenkit. Általában megvan a történetük, amit el akarnak mondani, csak nem tudják, hogyan tegyék, és nem hiszik el, hogy másnak is lehet érdekes. Először ezen kell túllendülni, majd megtalálni a saját hangjukat, stílusukat. Az írás – szerintem – emberismeret, és főként önismeret. A pandémia alatt storycoaching csoportokat indítottam, ahol ezzel foglalkoztunk. Már több mint tíz kiadott könyv születhetett meg.
Mind nő szerzők.
Igen, bár vannak férfi klubtagjaink is. De az tényleg érdekes, hogy mennyi nő alkot ebben az országban. A net által ma már bárki hozzáférhet a nyilvános íráshoz, ez pedig olyan forradalmat hozott létre, mint maga az írás-olvasás elsajátításának lehetősége nőként Jane Austen korában.
A helyzetünk szerencsére már más.
Persze, de vajon miért keresnek még mindig kevesebbet a nők? Ez is felfoghatatlan. Amint valaki elkezd erről beszélni, elküldik a fenébe, hogy feminista. Még ha nem is kritikát fogalmaz meg, csak a tényeket közli. Nem értem a férfiakat sem, miért védik a pozíciójukat? Szeretnék, ha a saját lányukat is hátrány érné, akit annyi energiával taníttattak? A metoo esetében ugyanez: elkezdődött a változás, de nem lesz érdemi, amíg a döntéshozatali mechanizmusok nagyrészt férfiak kezében vannak.
Mindezekből a “női élményekből” mit fog megtapasztalni Kéki Kata a harmadik könyvben? Az elsőben harmincas útkereső volt, aki küzdött a konvenciókkal és a maga által támasztott elvárásokkal. A második részben felvillant a fény az alagút végén. A harmadikban révbe ér Kata?
Feltétlen, ha úgy képzeljük el ezt, hogy huszonnégy órás családi szolgálatot visz konfliktusok tömegével küzdve. Lesz két gyereke, későn szül, a gyerekei kamaszodnak, ő közeledik az ötven felé… tudod, az az a kor, amikor a termékenység istennőjéből egyszer csak láthatatlanná válsz. A munkaerőpiacon, a “húspiacon”… gyakorlatilag nincsenek senior pozíciók nőknek. Terézanyu harminc körül ott állt állás és pár nélkül, aztán úgy döntött, beáll a sorba, rendes ember lesz, szül, amitől majd mindenki megnyugszik. Ezután negyven pluszosan próbál visszatérni, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak, de ugyanúgy légüres térben találja magát, mint az elején. És látja, hogy a lánya lesz a következő.
Ez szomorú.
De viccesen fogom megírni. Jót nevetünk majd rajta, ne aggódj.
Kapcsolódó cikkek
