A nőkről szokás azt mondani, hogy ők a család lelke, a gondoskodók, a másokkal törődők. Kire jellemzőbb ez, kire kevésbé, nyilván van benne sok igazság. Azonban ennek a következménye, hogy sok családban nemcsak a gyerekek, de az idősek gondozása is a nőkre marad. Úgy hívják őket: a szendvics (vagy hamburger-) generáció, hiszen abban a korban vannak, hogy két másik generáció terheit is ők cipelik. Jó esetben párjuk segítségével, rosszabb esetben egyedül.
Ezt kell is, lehet is csinálni ideig-óráig, ám ha éveken át tart a helyzet, már túl sok lehet a teher.
Kik vannak a szendvicsben?
Ezek a nők körülbelül harmincöt és ötven év között járnak. Már sokat letettek az asztalra, szívesen foglalkoznának néha magukkal, mégsem pihenhetnek. A gyerekeik még nem önállóak, akkor sem, ha már nagyobbak, a szüleik viszont már szintén nincsenek meg magukban. A jelenséget a múlt század végén kezdték felismerni a szociológusok, akkorra kristályosodtak ki azok a változások, amelyek létrehozták. “Sokáig ez nem jelentett problémát, vagy legalábbis volt egy természetes megoldási folyamata. Mostanra viszont az arányok felborultak: egyre több a rászoruló, egyre kevesebb a gondoskodó, pláne az, akinek ideje is van erre.
Természetes, hogy a gyerekeinket ellátjuk, viszont egész nap nem tudunk vigyázni rájuk, merthogy ma már a nők is munkahelyen, fizetésért dolgoznak, így nagy szükség van minél több bölcsődei, óvodai férőhelyre. Ám a dolog nem ér véget azzal, ha a gyerekek nagykorúak lesznek, mert lassabban önállósodnak, mint régen. Gyakori, hogy főiskolásként, egyetemistaként is a szüleikkel laknak, vagy ha el is költöznek, továbbra is főznek, mosnak rájuk, pénzzel támogatják őket. Ugyanakkor az idősek egyre tovább élnek, ám nem feltétlen egészségesen, ezért ők is segítségre szorulnak. Maradnak az életerős, középső generáció tagjai, csakhogy nekik a pénzkereső munkájukat is végezniük kell, és persze a háztartási feladatokat is el kell látniuk. Ez így együtt már túl sok” – magyarázza az nlc.hu-n Juhász Borbála történész, genderkutató.
Nem volt mindig így
Száz évvel ezelőtt a generációk sokkal gyorsabban követték egymást. Az emberek fiatalabban lettek szülők és nagyszülők, vagyis mire a felmenők megöregedtek, a gyerekek kirepültek. Most ez egybecsúszik. A segítség is kevesebb, hiszen nincsenek rokonok velünk egy házban, vagy a szomszédban, akikre csak úgy rá lehet bízni dolgokat. Az óvodák, iskolák segítséget jelentenek, ugyanakkor az idősek ellátása egyáltalán nem megoldott, vagy csak nagyon drágán lehet segítséget kapni.
A túlterheltség sajnos a párkapcsolatokat, házasságokat is megviseli. Új partnert találni gyerekekkel, nagyszülőkkel súlyosbítva pedig szinte lehetetlen küldetés. És persze a karriert is elfelejthetjük. “Régen bizonyos szempontból még többet güriztek a nők, szenvedtek, hajnalban keltek, és mindent csináltak. Csakhogy ma már nem felel meg nekik a mártírszerep, nem akarnak megfelelési kényszerek közt élni; a mai nők egy része “beint erre” – teszi hozzá a történész.
Egy a sok közül
Vizler-Nyirádi Luca szólította meg azt az anyát, Máriát, aki esetpéldája lehetne a témának. Az ő sorsa jól mutatja, hogy bár nehéz, a szendvicsgeneráció tagjai teszik a dolgukat, úgy érzik, nem is tehetnek mást. Szeretteik érdekében vállalják a sok pluszmunkát.
Mária 48 éves, férje 50. Van egy öt és fél éves gyermekük. Egy budapesti panellakásban élnek. “Mikor Bence megszületett, anyósom már fél éve idősek otthonában élt, mivel alig két hónap alatt súlyosan demens állapotba került” – meséli. – Először felköltöztettük vidékről Budapestre édesapámmal együtt közös lakásba, ami mellettünk volt, én fürdettem, de egy idő után már nem bírtuk a 24 órás készenlétet és meg kellett hozni a döntést, hogy otthonba küldjük. Minden hétvégén látogattuk, végül áprilisban elhunyt. Édesapám most 72 éves, és rajta is mutatkoznak a demencia jelei. Ráadásul az elmúlt tíz évben végigcsináltunk vele egy daganatos betegséget is: naponta hordtuk kezelésekre. Fárasztó és lelkileg nagyon megterhelő hónapok voltak ezek.”
- Kapcsolódó: Anya, még mindig szükségem van rád!
Bence most nagycsoportos óvodás. Pénteken kívül mindennap van valamilyen elfoglaltsága: birkózni és úszni jár. Mária húga vidéken él és dolgozik, férje rokonai is saját családjuk életét egyengetik, így külső segítség nem nagyon akad. Mária szerint mindenki életét és feladatait összeegyeztetni egy örökös vívódás. Ahogy fogalmaz: a mostani társadalomban még a saját gyerek ellátását sem könnyű megoldani.
“Tudom, hogy sokkal több időt kellene édesapámmal töltenünk. Ha a gyerekkel valamilyen programon vagyok, tudom, hogy már nem fogunk találkozni, hiába lakunk két, egymás melletti lakásban. Apu korából adódóan hamar fekszik, legtöbbször már alszik, mire mi hazaérünk. A szülőközpontúságom sajnos nagyon sokat romlott az évek során. Az édesapámmal való kapcsolat sajnos legtöbbször kimerül a fizikai szükségletek kielégítésében. A lelki részét gyakran a kisfiamtól kapja meg: esténként gyakran átmegy a papához, addig én legalább el tudom végezni az otthon elmaradt teendőket. Édesapám nagyon megértő: soha nem teszi szóvá, hogy keveset lát. Elfogadja, megérti, sőt, még hálás is, hogy törődünk vele.”
Kapcsolódó cikkek
