Család

“Lenéznek, mert háztartásbeli vagyok!”

Mennyit ér egy háromgyerekes anyuka a társadalom szemében? Kati tapasztalatai szerint szinte semmit. Ő manapság már inkább azt hazudja, ha a munkájáról kérdezik, hogy MLM-ben utazik. Mint mondja, még így is kevésbé nézik le, mintha azt válaszolná: “háztartásbeli”. Szőke Anna jegyezte le a történetét.
2023. Augusztus 17.
Illusztráció: Getty

Korábban egy multinál dolgoztam irodai adminisztrátorként, innen mentem szülési szabadságra első gyermekünk érkezésekor. Másfél évvel később a kisfiunk, Levi bölcsibe ment, én pedig visszatértem a munkába. Nem sokkal később azonban újra várandós lettem, és alig több, mint egy irodában töltött év után visszatértem az anyaszerepbe. A két aprósággal már nem tudtam olyan könnyen egyensúlyozni, kislányunk ragaszkodóbb és anyásabb is volt, mint a nagyfiunk. Végül azért kétéves korában Sári is bölcsis lett, és engem még mindig örömmel láttak a régi munkahelyemen. Ez alkalommal több, mint másfél évig voltam dolgozó anya, mielőtt megérkezett harmadik gyermekünk, Bibi.

Harmadszorra már nemet mondtunk a bölcsire

Őszinte leszek; hiába szerettem a munkahelyemet, és hiába voltak a cégnél nagyon támogatóak, engem és a családunk egységét is nagyon megviselte, hogy dolgoztam a két kicsi mellett. És akkor még nem is beszéltem a harmadik terhességem alatti munkavégzésről. Teljesen kimerült voltam, mire az óvodába értem, az otthoni teendőkre már tényleg semmi erőm nem maradt. Sokat beszélgettünk a férjemmel már a baba születése előtt is a karrieremről, és a jövőről. Már akkor felmerült, hogy lehet, hogy ez alkalommal kihagynánk a bölcsődét, és a legkisebb lányunk ovikezdéséig otthon maradnék. Bianka másfél éves volt, amikor elhatároztuk, hogy számunkra valóban az lesz a legideálisabb, ha nem megyek vissza dolgozni.

Karrier kontra anyaság

Ez a döntés nagyon megnyugtatott. Nem adtunk neki konkrét “lejárati dátumot”, de ezt követően már úgy tekintettem magamra, mint háztartásbelire, és nem mint dolgozó nőre, aki átmenetileg otthon van a gyerekeivel. Akármennyire is imádtam a munkahelyemet, ez nagy terhet vett le a vállamról, és a teljes fókuszomat  a gyerekekre, a családra állíthattam át. Én még évek múltán sem éreztem ezt a szerepet unalmasnak. Lealacsonyítónak vagy megalázónak pedig soha. Boldog voltam, és őszintén szerencsésnek éreztem magam, amiért a férjemnek és a kemény munkájának köszönhetően megtehettem ezt. Különösen nagy dolog volt ez a koronavírus ideje alatt, amikor az ovi és az iskola is bezárt, és így nem kellett azon örlődnünk, hogy hogyan oldjuk meg a gyerekek felügyeletét és az otthoni oktatást. Nem mondom, hogy nem volt így is nehéz, sőt embert próbáló időszak, de mi még mindig jobban jártunk, mint azok a szülők, akik két munkahely mellett próbálták valahogy biztosítani a gyerekeik ellátását a karanténok alatt. Akkoriban még fel sem merült bennem, hogy emiatt valaha is negatívan ítélnének meg, számomra ez volt a legszebb dolog.

Amíg Bianka óvodába járt, valahogy még elsiklottak a felett az emberek, hogy nem dolgozom. Bár ha jobban belegondolok, így is volt néhány megjegyzés a szülői chatcsoportokban, ha az óvónő valamilyen program kapcsán segítséget kért. Érdekes módon valaki mindig tudni vélte, hogy nekem lesz időm, mert én még “otthon vagyok”. A durvább időszak akkor kezdődött, amikor már a legkisebb gyerekünk is iskolás lett. Sosem felejtem el, ahogy az első osztályos szülőin mindenkinek be kellett mutatkozni, és mindenki elmondta, hogy kinek az szülője, és mivel foglalkozik. Akkor még büszkén mondtam, hogy; “Bibi anyukája vagyok, és főállású anya”.

A főállású anya egy lusta, kitartott némber?

Később aztán a délutáni “gyerekbegyűjtések” során sok édesanyával szóba elegyedtem. Mindenki a munkájáról beszélt, vagy a munka-magánélet egyensúlyának nehézségeiről, és valahogy mindig oda terelődött a szó, hogy találtam-e már munkát. Én pedig mosolyogva válaszoltam, hogy de hát nem is keresek. Zavart arcok, “nem unatkozol?”, és hamiskás “de jó neked, hogy otthon lehetsz!” kommentek érkeztek ilyenkor. Aztán egy idő után már nem léptek oda hozzám beszélgetni. Később a “rengeteg szabadidőm” miatt nekem ajánlották fel az SZMK-s tisztséget, megjegyezvén, hogy a munka mellett másoknak ez már nem fér bele. Én meg rábólintottam, mert miért ne…

Automatikusan én lettem az árus a karácsonyi vásár délelőttjén, majd a húsvéti kézműves piacon is, és engem osztottak be jegyszedőnek a sulibulin, mert más nem tudott hat előtt odaérni. Nem volt ez baj nekem, szívesen csináltam, csak mindeközben úgy bántak velem, mint egy páriával, aki ugyan ott van, de senki se méltatja egy szóra sem. Egy alkalommal Bianka elsírta magát az iskolából hazafele, mert csúfolták az osztálytársai. Arról beszélgettek aznap, hogy kinek mit dolgoznak a szülei, és Bibi elmondta, hogy az édesapja számítógépekkel foglalkozik, az anyukája pedig rendet tart otthon és főz. Mire állítólag az egyik kisfiú elkiabálta magát, hogy “a Bibi anyukája igazából nem csinál semmit egész nap”, ő ugyanis ezt hallotta a szüleitől. Míg egy másik kislány a szünetben állítólag letakarítónőzött. A kislányunkat megviselte a dolog, de este családilag megbeszéltük a helyzetet és a miérteket, és végül is büszkén mondta lefekvés előtt, hogy mennyire örül annak, hogy az ő anyukájának az a munkája, hogy anyuka legyen. Nekem pedig ennél több visszaigazolás nem is kell!