A hátránnyal élők világa sokszor még mindig idegen számunkra. Ha te, aki olvasod ezt a cikket, végiggondolod, hogy hány olyan szorosabb emberi kapcsolatod van, ahol a másik oldalon egy látássérült, egy hallássérült, egy mozgássérült, egy bármilyen módon hátránnyal élő ember van, akkor nagy valószínűséggel nem sok ilyet fogsz tudni felsorolni. Miért van ez így? Erre keresem ebben a cikkben a választ, és arra is, hogyan lehetne ezen változtatni annak érdekében, hogy jó példával járjunk elöl a gyermekeink mindennapjaiban.
Kertesz Andras – Fotó: Fülöp Máté
A minap részt vettem egy fantasztikus workshopon, amely messze túlmutatott az alkalmazkodókészség és az odafigyelés gondolatain. Arról volt szó, hogy milyen módon szegregáljuk magunkat a társadalomban, úgy is mondhatnám, buborékokat hozunk létre magunk körül, hogy nehogy beférkőzzön a környezetünkbe a ’másság’. Lehet az bármilyen eltérés: az alacsonytól a magasig, a fehér bőrűtől a barnább bőrűig, a látássérülttől a hallássérültig.
Aki azt gondolja, hogy ez a diszkrimináció az ő életében nincs jelen, az nagy valószínűséggel téved. Tudattalanul, szándékunk ellenére is szegregálunk, és olyan homogén közeget hozunk létre magunk körül, ahol ismerősek a gondolatok, a mozdulatok, a pillantások – ebben is van ráció, és meg lehet érteni. Ám aki azt gondolja, hogy a ’mások’ mások, és jó, ha máshol vannak, annak ez a cikk nem fog sokat mondani.
Aki viszont úgy látja, hogy bár a diszkrimináció jelen van, de nincs jól, hogy így van, annak hozok két fontos szempontot, amelyeket nekünk, modern szülőknek érdemes megfontolni.
Kertesz-Andras és kisfia, Dávid – Fotó: Fülöp Máté
1. Felelősek vagyunk a társadalmunk működéséért
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ha sokszor csak kis mértékben is, de hatással lehetünk a környezetünkre. Nem börtönöznek be azért, ha megírjuk vagy elmondjuk a véleményünket. (Én személy szerint még tovább megyek, mert abban hiszek, hogy kötelességünk is megosztani a tudást, a gondolatokat, a tapasztalatokat.) Osszuk meg hát másokkal a jó példákat! A másság kapcsán tárjuk fel az elakadásainkat, és keressünk olyan közeget, ahol feloldhatjuk a vélt vagy valós félelmeinket.
A társadalom, amelyet örökül hagyunk gyermekinknek, magán hordozza a lenyomatunkat, a személyes viszonyulásunkat a mássághoz, a hátránnyal élőkhöz. A társadalmi folyamatok, a közgondolkodás hordozza a mi gondolataink, cselekvéseink, és nem utolsósorban a közönyünk lenyomatait is.
Talán provokatív, de azt kívánom mindenkinek, hogy ha a gyermeke egyszer megkérdezi, hogy mit tett a hátránnyal élőkért, legyen mit mondania.
2. Felelősek vagyunk a gyerekeink érzékenységének formálásáért
Először talán nézzünk magunkba, és vizsgáljuk meg, mi az első reakciónk, amikor találkozunk bármilyen átlagostól való eltéréssel találkozunk. Ha ránk néz a gyermekünk, mit lát?
Elfogadást? Közönyt? Zavartságot?
Esetleg magabiztosságot, segítőkészséget vagy odafordulást?
Példák vagyunk. És a példamutatásunkkal formáljuk gyermekünk érzékenységét. Itt nem elég a „hegyi beszéd”, és nem oldja meg helyettünk a ChatGPT vagy a YouTube.
Mi kellünk. Mégpedig a legjobb énünk.
Nemrégiben volt szerencsém beszélgetni az Apaidő Podcast adásában Lovászy Lászlóval, aki 80%-osan súlyosan hallássérült, hallókészülék nélkül gyakorlatilag nem hall semmit gyermekkora óta.
Ennek ellenére jogász doktor, jövőkutató, tanácsadó, dolgozott az ENSZ-ben is.
Amikor arról kérdeztem, mi a sikere legfontosabb kulcsa, így válaszolt: „A szüleim támogatása és nyitottsága.”
Ez mindent elmond.
Ezt kívánom mindannyiunknak: hogy szülőként képesek legyünk támogatni gyermekeinket a hátránnyal élők megértésében és elfogadásában, hogy később legyen bennük empátia, és legyen bennük erő. Hogy ha majd egyszer ők is szülők lesznek, érzékenyen és bölcsen tudjanak viszonyulni saját gyermekeik nehézségeihez is.
Legyünk bátrak és kezdeményezők, hogy olyan világot alkossunk közösen, ahol mindenkinek lehetősége van kiteljesedni. Hiszen ez természetes. Mint a másság.
Kapcsolódó cikkek
