Hatalmas nyomás nehezedik ránk, szülőkre abban az irányban, hogy jó, udvarias embereket neveljünk. Ennek érdekében sokan továbbadják ezt a nyomást a gyerekeiknek arra szorítva rá őket, hogy mondják ki hangosan, jól érthetően: ’jó napot’, ’köszönöm’, bocsánat. És persze osszák meg a dolgaikat másokkal. Ez azonban nem mindig célravezető – véli egy édesanya a mother.ly cikkében.
Félreértés ne essék, az udvariasság és az empátia fontos készségek. Hangsúlyozom: készségek. Idővel fejlődnek, ahogyan gyermekünk agytekervényei is fejlődnek. És bár nem tudjuk rákényszeríteni gyermekünk agyát, hogy gyorsabban érjen, az optimális működés felé irányíthatjuk.
Ez azt jelenti, hogy két választási lehetőségünk van: dönthetünk úgy, hogy a modort, a dolgok megosztását, a bocsánatkérést és hasonlókat kikényszerítjük, hogy gyermekeink olyan válaszokat adjanak, amelyek segítenek jól érezni magunkat a társadalomban, bármi is történik, vagy taníthatunk és finoman irányíthatunk abba az irányba, amit gyermekeinknél látni szeretnénk.
A gyermek nem marionettbábú
Ha arra kényszerítjük gyermekeinket, hogy a számukra értelmetlen szavakat csupán elismételjék utánunk, az rövid távon megnyugtathat minket, de előfordulhat, hogy a kicsi hosszú távon nem képes magától hozni ezeket a készségeket.
- Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink tekintélyként tiszteljenek bennünket, tisztelnünk kell őket emberként.
- Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink kedvesek legyenek, magunknak is empatikusnak kell lennünk.
- Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink elfogadják a hibáikat és bocsánatot kérjenek, nekünk is ezt kell tennünk.
Vagyis nem érdemes a gyerekeket úgy irányítani, mint a marionettbábokat, inkább próbáljuk visszavezetni őket önmagukhoz, ahol megtanulhatnak hallgatni az ösztöneikre, kiválasztani a számukra legmegfelelőbb utat, majd azonosulni vele. Ez velünk, erős vezetőikkel kezdődik.
Amikor udvariassági formulákról van szó, a gyermeket megbüntetése, elszigetelése vagy megszégyenítése arra késztetheti, hogy szorosan ragaszkodjon hitelességéhez, vágyaihoz és szükségleteihez. Hogy küzdjön önmagáért. Ez tehát hatalmi harcokhoz vezet a szülő és a gyerek közt.
Ha pedig az általunk kívánatosnak tartott viselkedés érdekében „megvesztegetjük”, jutalmazzuk, az csak arra tanítja gyermekeinket, hogy magukon kívül keressék a motivációs forrást. Vagyis azért köszönnek szépen a néninek, mert tudják, hogy utána csokit kapnak, nem azért, mert valóban megértették, hogy a kedvesség fontos. Lássuk, hogyan taníthatunk hatékonyabban udvariasságot!
Amikor erőltetjük, hogy a gyerek mondja ki: „Sajnálom”, az azt az illúziót kelti, hogy megtanulták ezt a készséget; ha azonban valójában nem akarnak bocsánatot kérni, akkor valószínűbb, hogy a jövőben csak megismétlik a sértő magatartást.
A társas szabályozásnak nevezett gyakorlat szerint kérhetsz bocsánatkérést, de ha gyermeked elutasítja, fogadd el. Beszéljétek meg, mit tehetett volna másként, vagy milyen eszközökhöz nyúlhat a következő alkalommal, amikor hasonló történik vele. Azt is fontos megjegyezni, hogy a helyrehozatalnak számos formája van egy puszta szón kívül. Ez lehet egy általa rajzolt kép, egy ölelés vagy bármilyen más egyedi kifejezési forma.
Nem dac, csupán egy fejlődési fázis
Gyakran azt gondoljuk, hogy gyermekeink tiszteletlenül viselkednek, amikor nem mondják ki a megszokott udvariassági kifejezéseket. De a helyzet az, hogy gyermekeink először tapasztalnak meg mindent, és gyakran elragadják őket az érzelmek. A gyerekek természetüknél fogva egocentrikusak, vagyis önzők, ami egy túlélési mechanizmus a fejlődéshez ezen a bolygón az első naptól kezdve. Időbe telik, mire átváltanak egy altruisztikusabb, másokat jobban figyelembe vevő természet felé. A látszat kedvéért kikényszerített udvariasság azonban nem juttatja őket gyorsabban oda. Ez inkább arra tanítja őket, hogy az illem üres, hogy érzéseik és szavaik csekély értéket képviselnek. Miközben az udvariasság valódi eredete a hála, a felelősség, az empátia és a tisztelet kellene, hogy legyen. Ez azonban átfogó gondolkodásmód, nem pedig behódolás.
Gyermekeinknél az, ami dacnak tűnik, csupán egy fejlődési fázis, ami nem jelenti azt, hogy tiszteletlen felnőttek lesznek. Amikor megmutatjuk nekik az utat, magukba szívják, amit látnak. És nagyon jól emlékeznek arra, milyen érzés egy olyan szülő gyerekélnek lenni, aki osztozik, határokat szab, bocsánatot kér és kedves.
Kapcsolódó cikkek
