Kép: Erdős Eszter, magánarchívum
A nyolcvanas években járunk, amikor elkezdtél drogbetegekkel foglalkozni – bár az akkori hivatalos álláspont szerint nem is léteztek. Te pedig egy budai értelmiségi családban nőttél fel. Hogyan talált meg téged ez a téma? Véletlenül?
Egyrészt véletlenül. Másrészt a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió első könyvének az volt a címe, hogy Senki sincs itt véletlenül. Én sem vagyok itt véletlenül. Szóval egyrészt véletlen, másrészt nem az. Ötödéves teológushallgató voltam, amikor 1983-ban az állam felkérte az Ökumenikus Tanácsot, hogy az egyházak foglalkozzanak a deviáns fiatalokkal. Akkor éppen – véletlenül vagy sem – egy református püspök, dr. Bartha Tibor volt az elnöke a Tanácsnak, és ő létrehozta a Missziót. Az egyházi hierarchia alapján egy esperest nevezett ki elnökéül, Dr. Adorján Józsefet. Ő az akkori Gorkij (ma Városligeti) fasor esperese volt, aki történetesen szociológiát tanított a teológia szakon. És itt meg is érkeztünk a véletlenhez: egy napon megállított a lépcsőfordulóban, és megkérdezte, hogy mennék-e hatodévre hozzá a fasorba úgy, hogy a lelkészi teendőim mellett a most létrehozott Missziót szervezzem meg. Mondtam, hogy jó.
De miért mondtál igent? Tudtad, hogy ez pontosan mit jelent?
Itt van a véletlen, bár egyébként annak sok oka van, hogy igent mondtam. Az egyik az, hogy minden évben összehívják az ötödéves teológusokat, és megkérdezik mindenkitől, hogy mi az elképzelése, hova szeretne kerülni. Én későn érő típus vagyok, úgyhogy kerek szemekkel figyeltem, hogy a csoporttársaim milyen határozottan mondják, hogy őket Isten hova hívja. Én mondtam, hogy nem tudom, mondják meg, hova kell menni, aztán megyek. Úgyhogy az is lehet, hogy ezért szólított meg engem, és nem azért, mert annyira kiváló voltam. Lehet, ha azt kérdezik, megyek-e Baranyába a cigánymisszióba, arra is azt mondom, hogy jó. Senki sincs itt véletlenül… Kicsi koromtól nagyon szorongásos voltam, és mindig vonzódtam azokhoz az osztálytársaimhoz vagy ismerősökhöz, akiknél valami nem stimmelt. A jó tanulóktól, meg a vagányaktól féltem. Most is így van, a „normál” emberekkel sokkal távolságtartóbb vagyok, mint a kliensekkel. Velük érzem a legjobban magam, ott felszabadult vagyok, nem szorongok. Nyilván ennek a szorongásnak egyik oka az, hogy zűrös családból jövök, én voltam a legkisebb gyerek, két bátyám van, én voltam a fekete bárány. Sok oka, ezer dimenziója van ennek, kezdve attól, hogy az anyukám volt az óvó nénim, és volt, hogy más ült az ölébe vagy minden játékot más kapott meg, hogy ne a saját gyerekének adja. A kisebbik bátyám Marika néninek hívta anyukámat az óvodában, mert ő intelligensebb volt, mint én. És akkor folytathatjuk sok minden mással. Hogy épphogy hat éves lettem, már mentem iskolába, és egy elég rideg tanító nénim volt, akivel rögtön az elején voltak nehézségek. Éppen akkor, amikor nagyon sok családi gond is volt. Szóval sok minden hozzájárulhatott. De elég zűrös családból jövök és elég zűrös volt a kamaszkorom is.
Miben volt zűrös?
Két általános iskolába, négy középiskolába jártam. Az első általánosból azért vitt el anyukám, mert megharagudott az osztályfőnökömre. A középiskolák közül volt, ahonnan kirúgtak, volt, ahonnan megszöktem. Az egyik gimnáziumban a padtársam, akivel nem voltunk barátok, egyszerűen csak a padszomszédom volt, egy iskolai diszkóban, ahol a falat támasztottam, odajött hozzám, hogy ő elmegy a nagymamájához vidékre, és mi lenne, ha én is mennék vele. Mondtam, hogy jó. Erre is azt mondtam, hogy jó. És elmentem vele. Ő már a Nyugatinál bepasizott, úgyhogy nem mentünk a vidéki nagyszüleihez, hanem egy nagyon szürreális fél év következett. Csöveztünk Budafokon meg Nagytétényben, országos körözést adtak ki rám.
Hány éves voltál ekkor?
Tizenhat és fél.
Szó szerint csöveztél fél évig tizenhat évesen a hetvenes években?
Szó szerint, igen. És ott rengeteg alkoholista, drogos haverom volt, lecsúszott emberek. Óvtak attól, amit csinálok. Még nem késő visszafordulni, nézzek rájuk, ilyeneket mondtak. Végignyomtuk a telet, áztunk, fáztunk, nem volt sok örömünk a szabadságban. Minden napot meg kellett valahogy oldani.
Azt mondtad, hogy alkoholisták, drogosok vettek körül. Te hogyhogy kimaradtál ebből?
Utólag lehet csodálkozni, de az összes házibulin én voltam az egyetlen józan ember. Én ugyanúgy az asztalon táncoltam, nekem ehhez nem kellett semmi. Ma már látom, hogy nálunk a családban nem volt szenvedélybeteg. Se a nagyszülők, se a szüleim, senki nem ivott. Nem tudom felidézni, hogy ivott volna valaki. Vasárnap nálunk nem volt az asztalon bor.
Tulajdonképp miért nem mentél haza?
Ezt a mai napig nem tudom. Szégyelltem magam, és ahogy telt az idő, még jobban szégyelltem magam.
Végül hogy kerültél haza?
Ez is egy véletlen. Ültem a Batthyány-téren és odajött hozzám egy hosszú, szőke hajú, farmerdzsekis fiú. Leült mellém, és megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy semmit. Beszélgetni kezdtünk, így kiderült, hogy én már fél éve elmentem otthonról, és azóta az utcán vagyok. Mondta, hogy épp anyák napja van. Elsírtam magam. Akkor azt mondta, hogy telefonáljak haza. Lekísért az aluljáróba, hazatelefonáltam, de nem mertem beleszólni. Persze anyukám tudta, hogy én vagyok az, és csak annyit mondott „Gyere haza!” A fiú hazakísért, egészen a lakásunkig feljött velem, és megvárta, amíg bemegyek. A mai napig nem tudom, hogy ez a fiú ember volt-e, de néha arra gondolok, nem is ember volt, hanem angyal. Akkor hazamentem, és már otthon is maradtam.
Miért maradtál otthon, mi változott?
Egyszerűen kikészültem már a csövezéstől. Azért az nem egy jó élet.
Újra középiskolás lettél?
Estire jártam, mert a sok hiányzás miatt évet kellett volna ismételnem. Nagyon szégyelltem volna, hogy bukott gyerekként még egyszer járjam a harmadikat, így estin érettségiztem. Azon a nyáron elmentem egy illegális ifjúsági táborba egy hétre, és ott megtértem.
Megint csak egy véletlen folytán?
Keresztény családban nőttem fel, tehát nekem ez mindig megvolt, hogy van Isten, föl se merült soha, hogy nincs. Csak amikor már nagyobb lány voltam, akkor vasárnap inkább a Műjégre jártam korizni, és nem mentem templomba. Egy barátnőm elhívott ebbe a táborba, bár ő végül nem jött el. A mai napig nem tudom, miért nem. Ha eljött volna, biztos, hogy szégyelltem volna előtte, hogy most engem mennyire megérint ez a történet. De így csupa vadidegen volt ott, senkit nem ismertem. És rájöttem, hogy én mindig ezt akartam. Kiskoromtól nagyon szerettem olvasni, ez volt az én drogom. Nagyon sok misszionárius történetet olvastam, azt hiszem egészen kicsiként is tudtam, hogy misszionárius akarok lenni. Ott az ifjúsági táborban rájöttem, hogy mindig Istenhez akartam tartozni,. És akkor hoztam egy döntést: teológiára mentem. Sok mindent megbántam az életemben, de ezt még soha. Csodaszép öt év következett.
A “Fasorba” kerültél.
Igen, és akkor gondoltam, hogy foglalkozom a gimiből kimaradt fiatalokkal. Nyilván azért, mert azt láttam, hogy ahol nincs erős család, ott gond van, elzüllenek, lecsúsznak, elkallódnak. Nálunk anyukám volt a terminátor, ő parasztlány volt, tehát benne volt ez a hatalmas életerő, meg iszonyat ambíció, egy csomó olyan dolog, ami apámban abszolút nem. Ő egy értelmiségi zsidó család enervált fiúja volt, aki nem vágyott semmire, csak békére, újságolvasásra (mérnök volt egyébként).
Elkezdtem bibliaórát tartani nekik, hívtam őket, írtam nekik, nyilván teljesen más világ volt, nem volt internet. Mondtam nekik, hogy majd gitározunk, énekelünk, beszélgetünk Jézusról. És el is jöttek. Mindenki anyagos volt. Így lett drogmisszió.
Kép: Erdős Eszter, magánarchívum
Kiderült, hogy ezek a kallódó fiatalok szerhasználók. De honnan tudtad, hogy mit kell csinálni?
Nagyon sokan jártak ezekre a bibliaórákra, és akkor elkezdtem gondolkozni, hogy mit lehetne csinálni, mert anyagoztak tovább, az első három évben nyolcan meghaltak a fasori társaságból. Voltak az úgynevezett TBZ-füzetek (Társadalmi Beilleszkedési Zavarok – a szerk.), nagyon jó, színvonalas szakirodalom volt. Közben Topolánszky Ákos barátom a teológia szakról és a felesége kint voltak Svájcban ösztöndíjjal, és szerveztek nekem egy kéthetes utat. Voltunk kórházban, ambulancián, megnéztük a teljes terápiás palettát. A volt drogosok által tartott rehab volt az, ami nagyon megtetszett. Ami viszont nem tetszett, és ezt később sem adaptáltam, az a konfrontatív módszer. Én akkor jártam Rogers-képzésre, és nekem nem jött be az “üvöltözés”. Írtam egy programot, amiben valójában ezt adaptáltam, de annyiban volt más, hogy mi ezt tűztük a zászlónkra: Rogers-i, személyközpontú pszichológia és kereszténység. Tehát megtartottuk azt, hogy egyháziak vagyunk, és az egyháziasságból meg az jött, hogy nálunk van személyes, egyéni lelki gondozás is.
Megírtam a programtervet, vettem egy nagy levegőt, írtam egy levelet a püspök úrnak, hogy szeretnék egy ilyet csinálni. Azt mondta, hogy jó, csak olcsó házat vegyünk. Így kerültünk Ráckeresztúrra.
Kép: Erdős Eszter, magánarchívum
Ahogy teltek az évtizedek, úgy jöttek létre sorra az intézményeitek, nyilván, mert szükség volt rá. Már tinirehab is van. Ennyire súlyos a helyzet?
Volt egy ombudsmani jelentés, hogy a 18 éven aluli szenvedélybetegek jogai sérülnek, mivel nincs addiktológiai ellátás gyermekeknek. Minket kértek fel arra kilenc éve, hogy hozzunk létre egy tinirehabot. Tény, hogy a gyerekek egyre fiatalabb korban nyúlnak szerekhez. És mindennap anyagoznak.
Mindennap? Tizenkét-tizenhárom évesen?
Igen. Egyrészt a szülők is drogoznak, és a telepen szinte mindenki. Nem törődnek a gyerekekkel, nem kell leckét írni, nem foglalkoznak velük eleget. Nagyon ellene vagyok az integrációnak, ez csak ront ezen a helyzeten. Egy hátrányos helyzetű térségben, egy hátránnyal induló kisgyereken épp a szegregált oktatás segítene, hogy neki is legyen sikerélménye, be tudja hozni a hátrányait, őt is megsimogassa, megdicsérje, fejlessze valaki. Az integrációval épp a jövőt veszik el a jobb sorsa érdemes kisgyerekektől, akik tanulhatnának is, és lehetnének jó szakmunkások, jó családapák vagy egyetemi tanárok.
Kép: Erdős Eszter, magánarchívum
Jellemzően a hátrányos helyzetű gyerekek, kamaszok szerhasználók?
Egyrészt ugyanazért drogozik a cigánytelepi gyerek, mint a második kerületi: azért, mert nincsenek értékek, nincs erkölcsiség, teljesen szétcsúsznak ebben a gyerekek. A posztmodern társadalomban nagyon sok minden, ami érték volt, egyszerűen nincs. Vannak gazdag klienseink, elég színes a felhozatal, és nagyon szép, amikor ezek a gyerekek találkoznak. Nagyon máshonnan jönnek, de testvérekké, barátokká válnak. Attól függetlenül, hogy az egyikhez Audival járnak látogatóba, a másikhoz meg vonattal. Van hűtőszekrényük, mosogatógépük… de soha nem volt ennyi depressziós, ennyi pszichiátriai beteg.
Másrészt az elhanyagolás adódhat másból is. Az értelmiségi szülő karriert épít, doktorit ír, jó értelemben önmegvalósít. Mert mit csinál egy postai ügyintéző, amikor hazamegy a munkahelyéről? Vacsorát. Römizik a gyerekkel. Nem cikket ír, nem a másnapi órájára készül, nem szakirodalmat olvas. Azaz „fent” és „lent” is lehet elhanyagolás. A szülők, a felnőtt társadalom is szét van csúszva, értékvesztettek. Persze nem akarom leegyszerűsíteni, a droghasználat egy ezerdimenziójú szörnyeteg, nincs soha egyetlen oka. Az is lehet, hogy az a gyerek rosszkor volt rossz helyen, de az biztos, hogy ha egy picit is változtatunk, az segít. Mert minden kicsi számít.
Kapcsolódó cikkek
