Az iskolai közösség kényszerközösség: az egy osztályba járó gyerekek naponta sok órát töltenek együtt. Ilyen közösségekben, főként akkor, ha nem egyértelműek a határok és a következmények, gyakran ugratják egymást a gyerekek. Ugratás és bántalmazás között azonban óriási különbség van. Ahogy a Yelon a témában írt cikkében fogalmaz: „Baj akkor van, ha a szerepek megmerevednek. Képzeljünk el egy háromszöget, aminek egyik csúcsán az van, aki ugrat valakit, egy másik csúcsán az, akit ugratnak, a harmadikon pedig a többiek, akik ezt látják. Normális esetben ez a háromszög állandó forgásban van: egy gyerek hol az egyik, hol a másik csúcson találja magát, hol őt ugratják, hol ő ugrat másokat. Bullyingról akkor beszélünk, ha a háromszög már nem forog, és mindig ugyanaz a gyerek van a ugratott, zaklatott helyzetében” – írja Vaskuti Gergely kriminológus, pszichológus.
A bántalmazás agresszió, az agresszió mögött pedig frusztráltság, meg nem értettség áll. Él egy kép a fejünkben az iskolai bántalmazóról: a gonoszkodó, nagydarab, rosszul tanuló gyerekről – leginkább fiúkról – és az okos, kedves, rendes, szerény bántalmazottról. Ez a kép azonban korántsem fedi a valóságot és álmunkban sem gondolnánk arra, hogy a mi kedves, rendes, jó tanuló gyerekünk – akár a lányunk – lehet a bántalmazó, a bully. Fanti & Kimonis 2012-es kutatása, valamint egy 2016-os kutatás szerint is a zaklatókra nem annyira az esetlenség vagy a szociális inkompetencia, sokkal inkább a nagyképűség, a jogosultság érzése, valamint az empátia és a szégyenérzet hiánya az, ami nagyobb valószínűséggel jellemző. Ráadásul sokszor kifejezetten a társaság középpontjai ők, sok barátjuk van, a tanárok körében is népszerűek, látszólag tehát minden a legnagyobb rendben van velük. Aztán egyszer csak felhív egy szülőtárs, és közli, hogy a gyerekünk módszeresen bántja az ő gyerekét.
Mit tegyek, ha a gyermekem bántalmazó?
A legfontosabb, hogy megpróbáljuk megérteni az okokat. Hallgassuk meg figyelmesen és ha tehetetlennek érezzük magunkat, akkor kérjünk segítséget.
Próbáljuk kideríteni, hogy mi történik a kortárs csoportban, mennyire érintettek mások, befolyásolja-e gyermekünk viselkedését a kortárs nyomás. Ehhez szükséges bevonni az osztályfőnököt, tanárokat.
Segítsünk a gyermeknek az empátia fejlesztésében, hogy a dolgokat a másik ember, az áldozat szemszögéből is lássa. Nem szokatlan, hogy egy tizenéves rövidlátó perspektívából szemléli a világot, de ennek is oka van, így ássunk mélyebbre.
A legfontosabb, hogy ne mondjunk le a gyerekünkről. Ahogy viselkedik, az egy tünete valaminek, így az okokat érdemes elsősorban megtalálni. Nem vagyunk szülőként mindenhatóak, bátran keressünk segítséget!
forrás: psychologytoday.com, Yelon
Kapcsolódó cikkek
