Ha valaki a cím alapján esetleg abban bízott, hogy most majd megmondom a tutit, azt el kell hogy keserítsem, ugyanis fogalmam sincs, hogy kellene nevelni a kamaszomat. Az igazság az, hogy tele vagyok kérdésekkel és kétségekkel. Vajon jól csinálom?? Lássuk be, kedves szülőtársak, hogy előbb vagy utóbb úgyis eljön a pillanat amikor gyermekünk minket fog szapulni egy pszichológusnak. A kérdés csak az, hogy vajon melyik sztorit meséli majd? Azt, amikor azt gondoltam, hogy most épp remekül csinálom?
Jaj de kínos…
Van néhány anyuka-barátnőm még a játszóról meg az oviból, akikkel rendszeresen konzultálunk, hiszen egykorú gyermekeink vannak, így nagyjából hasonló dolgokkal küzdünk. Abban egyezünk, hogy mindnyájan teljesen el vagyunk veszve. Időnként kétségbeesetten felhívjuk egymást, hogy kinél mi történt, és próbálunk egymástól tanácsot kérni, hogy ezt akkor most hogy is kellene kezelni.
Persze egyikőnk se tudja a helyes választ, hiszen most van először kamaszunk, de annyit legalább már értek a dologból, hogy ki tudok emelni egy kardinális kérdést, amivel mindnyájan naponta találkozunk. Szóval megvan, hogy mire kellene a válasz. Ha erre mondana valaki valami nagyon okosat, akkor esküszöm, utána jól csinálnám…
Na jó. Nem esküszöm, mert lehet, hogy akkor is az ösztöneim nyernének az eszemmel szemben, de legalább tudnám, hogy mit kéne csinálnom.
És akkor jöjjön a 10 pontos kérdés: Hogy neveljünk: izomból, vagy szeretetből?
Tudom… elsőre a szeretet tűnhet jó válasznak, de mondok pár példát. Szándékosan olyan példákat írok, amiket a barátnők meséltek, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni szívem szottyát, de annyit elárulhatok, hogy nálunk is vannak hasonló szituk.
Szóval… adott egy gyerek, aki nagyon rosszul áll kémiából. Édesanyja a hét minden napján megkérdezi, hogy mit kell tanulni, ő persze mondja, hogy semmit. De nem lesz dolgozat? Ááá, dehogy. Majd szerda este 9-kor közli, hogy holnap reggel bizony kémia témazáró, és ő esküszik, hogy tényleg csak most tudta meg, és negyven oldalt kellene megtanulni, de sajnos a könyv a suliban maradt. Az osztály Viber-csoportban is kitört a pánik, gyere, anya, nézd meg, még a Vica se tudta, hogy doga lesz, pedig ő stréber.
Az van, hogy év végéig ez az utolsó jegy, és ha ezt elcseszi, akkor viszont meg fog bukni.
Na már most. Izomból azt mondanád, hogy “edd meg fiam, amit főztél! “, és beküldenéd az iskolába, hogy kapja meg az egyest, és bukjon meg, szívjon egész nyáron a pótvizsgával, így legalább lesz következménye annak, amit csinált. Egy életre megjegyzi, hogy mi lesz, ha nem tanul, és tisztességes, szorgalmas állampolgár lesz belőle.
Majd megszólal a fejedben egy kis hang. Nagyon sok mindent mond. Egyrészt, mi van, ha a bukás valaminek a kezdete? Mi van, ha elfogadja, hogy ő megbukhat, és átszakad egy határ, és olyan lesz majd, mint a Juhász Pisti, aki lecsúszott, és mindenki teljesen letett róla, mert ő volt az osztályban a “rossz tanuló”? Mondjuk, most villanyszerelő Németországban, és kétszer annyit keres, mint a Varga Betti, aki végig kitűnő volt, de ez mellékes. A lényeg, hogy nem engedheted, hogy a gyerekből Juhász Pisti legyen. Ő nem lehet rossz tanuló.
És egyébként mi van, ha mondjuk, megbukik, de nem fog készülni a nyáron, és igazából csak magaddal szúrsz ki, mert egész szünetben veszekedhetsz majd vele, hogy készüljön a pótvizsgára, de persze ő nem csinál semmit. Te elkobzod a telefonját, a tabletjét és a focilabdát is, de ő tojik majd rá, és képes lesz napi nyolc órán át bámulni a plafont, és megijedsz, hogy te jó ég, a gyerek most miattad depressziós, tessék, most elcseszted.
Szóval teljesen elbizonytalanodsz, mert a kis hang igaziból nem annyira határozott, és egyáltalán nem olyan biztos, hogy izomból kéne nevelni, hiszen ha te leszel a megértő, jó fej szülő, aki ismét kihúzza a kölyköt a szarból, akkor a gyerek hálás lesz, a kapcsolatotok gyönyörű, a bizalom erős, és már szinte biztos, hogy az erkélyes lakosztályt is kifizeti neked majd az öregek otthonában. Épp kezdenél nagyon elégedett lenni magaddal, és letenni a voksod emellett a módszer mellett, de a kis hang – a rohadék – megint sutyorog. Szerinte a gyerek tök hülyének néz, és baromira nem lesz erkélyes lakosztály az otthonban, mert a gyerek nem tanulja meg, mi a kötelessége, és emiatt utcaseprő lesz. Tehát nem lesz pénze befizetni az otthonba. Még akkor se, ha akarna. De persze nem akar, mert palira vesz, mert semminek sincs következménye. Na, erre varrjál gombot!
Aztán ott van a másik remek helyzet. A kamasz elment a fodrászhoz, ahol sajnos elszúrták a haját. Minden tinédzser tudja, hogy az összes katasztrófa közül ez a legborzasztóbb. A fészket, aminek normális esetben elöl lenne a helye, tévedésből levágták. Ennyi. Vége a világnak. A gyerek egy kapucnival a fején valami nagyon depis zenét hallgat a sötét szobában, és úgy tervezi, hogy addig márpedig nem fog kijönni onnan, amíg vissza nem nő a fészek.
Csakhogy holnap iskola.
És ismét ugyanott vagyunk. Jó fej anyu engedne pár nap lógást, de a kis hang szerint nem lesz jó vége. Határozott anyu persze bezavarja a gyereket a suliba, de mindnyájan tudjuk, hogy ha a gyerek rá se néz majd, csak becsűri a legolcsóbb otthonba, az ok itt lesz keresendő.
Tessék. Döntsél okosan.
Szóval adjuk egymásnak a tanácsot, örülünk, hogy nem velünk történik, aztán ők örülnek, mikor épp mi szívunk, és rájövünk, hogy tök mindegy ki mit mond, mert úgysem tudunk kibújni a bőrünkből, és úgyis úgy fogjuk csinálni, ahogy mi tudjuk. És elfogadjuk, hogy senki sem tudja megjósolni, mi lesz a vége. Siker vagy kudarc, boldogság vagy állandó küzdelem, ezt tudtuk csinálni. Így sikerült. És ha tényleg eljön majd a pont, mikor ott ül a pszichológusnál, és minket okol mindenért, aztán hazajön, és elmondja, mennyi mindent elszúrtunk, akkor majd ránézünk, és annyit mondunk: “Akkor te majd csináld jobban!”. És kicsit sem lesz bűntudatunk.
Semjén Nóra, az Anyakivan vlog szerzője
Kapcsolódó cikkek
