Van egy mondat, amit idén szinte minden szülő hallott már otthon: „minek tanuljak programozni, ha a gép úgyis megírja?” És van két válasz, amit ilyenkor mondani szoktunk – mind a kettő rossz.
Az egyik: „mert az MI is hibázik.” A kamasz erre bólint, aztán bemutatja, hogy nem hibázik, legalábbis abban, amit ő kért tőle. A másik: „majd csak kelleni fog.” Ez egy tizenöt évesnek nem érv, hanem kapituláció.
A Google-nél vezető kutatóként dolgozom, a Gemini generatív média csoportjában – vagyis abban a csapatban, amelyik ezeket a rendszereket tanítja. Emellett tizenöt éve tanítok gyerekeket programozni, ma kis online csoportokban. Vagyis egyszerre látom, mit tud a rendszer, és azt is, mit csinál vele egy tizennégy éves, amikor senki nem nézi. Elmondom, mit válaszolok erre a kérdésre, és miért.
Először is: a kamasznak igaza van
Kezdjük ott, hogy ne hazudjunk neki. A gép tényleg ír kódot, és tényleg jól. Nem trükk, nem buborék, és nem fog visszafejlődni. Az a szülő, aki azzal érvel, hogy „ez még nem működik rendesen”, a gyereke szemében azonnal elveszíti a vitát – mert a gyerek látja, hogy működik. Amit viszont a kamasz ebből levon, az már téves. Nem az történt, hogy a programozás értéktelenné vált. Az történt, hogy az értékes rész arrébb csúszott.
Mi a jó válasz a kérdésre?
Mi került át a géphez, és mi az, ami nem?
A sorok legépelése átkerült a géphez. Ez tényleg így van, és nálunk a munkahelyen is így van. Nem került át viszont négy dolog:
- Eldönteni, mit is akarunk megcsinálni.
- Egy ködös feladatot olyan lépésekre bontani, amiket egyáltalán végre lehet hajtani.
- Észrevenni, amikor a gép magabiztosan valami rosszat ad.
- És elolvasni a kapott kódot annyira, hogy ezt egyáltalán meg tudjuk állapítani.
Ez a négy dolog ma többet ér, mint valaha – és pontosan ez az a négy, amit csak kódolás közben lehet megtanulni. Nincs másik bejárat. Ahogy azt sem lehet megítélni, jó-e egy fordítás, ha az ember nem tud az adott nyelven.
Amit a házi feladatnál valójában elveszít
Amikor a kamasz megkérdezi a gépet, ahelyett hogy nekifutna, nem „a munkát” spórolja meg. Ennél rosszabb: pont azt a néhány percet spórolja meg, ami az egészben ér valamit.
Egy feladat ideje ugyanis nem egyenletes. Van benne húsz perc gépelés és három perc, amikor az ember csak ül, és nem tudja, mit csináljon. Az a három perc építi a képességet – a többi rutin. A gép viszont pont azt a hármat veszi el, és meghagyja a húszat. Ezért van az, hogy a gyerek úgy érzi, egy órát dolgozott, közben pedig semmi nem rakódott le.
Ez nem erkölcsi kérdés, és nem is csalás. Egyszerűen rossz üzlet.
Négy szabály, ami működik
Nem a tiltás: ez egy tizenhat évesnél annyit ér, hogy ezentúl nem tudsz róla. Ehelyett négy dolog, ami nálunk beválik.
Előbb rosszul, aztán kérdezni. Írja meg először maga, akárhogy, akkor is, ha nem működik. Utána kérdezze meg a gépet. Ebben a sorrendben az MI tanár; fordítva viszont pótlék, és nem marad utána semmi.
Magyaráztasd el vele. Ha kapott egy kész megoldást, kérd meg, hogy mondja el, mit csinál – nem neked, magának. Amit nem tud elmagyarázni, azt nem tudja. Ez a leggyorsabb teszt, és nem kell hozzá értened a kódhoz.
Csináljon valamit, ami nem házi feladat. Ez a legfontosabb. Egy kamasz, aki megépít egy saját dolgot – egy kis játékot, egy Discord-botot, valamit a hobbijához –, többet tanul, mint egy év gyakorlófeladatból. És itt az MI kifejezetten segít: ma egy tizennégy éves olyat is meg tud csinálni, ami öt éve még túl nehéz lett volna neki. Nem kevesebb kedvet ad, hanem többet.
Nálunk ez a mérce is: az első órán mindenkinek fut valami, amit ő írt. Nem azért, mert ez látványos, hanem mert aki egyszer megépített valamit, amit ő akart, az utána magától folytatja – aki csak feladatsorokat old meg, az előbb-utóbb abbahagyja.
Nézd, tud-e hibát javítani. Ma nem az a kérdés, hogy le tud-e írni egy programot nulláról. Az, hogy amikor valami elromlik – és mindig elromlik –, meg tudja-e keresni, hol. Ez a készség lett a szakma közepe. Ha ezt látod rajta, jó úton van.
Ne ijedjen meg attól, hogy elsőre nem jó
Néhány éve jött hozzám egy fiú. Hármas volt matekból, és az első órán elmondta magáról – nyugodtan, mint egy tényt –, hogy ő nem gondolkodós típus. Nem panaszkodott, nem mentegetőzött. Egyszerűen így tudta magáról, mert valaki egyszer megmondta neki, ő pedig elhitte.
Programozni kezdtünk. Egy darabig szó sem esett matekról, sem arról, hogy ő mihez ért. Csak dolgozott: leírta, elrontotta, megkereste, kijavította, megint elrontotta. Hetekig ezt csinálta, közben egyre gyorsabban.
Aztán egyszer megmondtam neki, amit addigra már régóta láttam: hogy nagyon jól gondolkodik. És hogy a matekórán ne csináljon semmi mást, csak pontosan ugyanazt, amit nálunk – ne ijedjen meg attól, hogy elsőre nem jó, hanem keresse meg, hol romlott el. Bízzon magában annyira, hogy legyen ideje megkeresni.
Az év végén ötös lett matekból. Nem tanítottam neki matekot. Egyetlen dolog változott: megszűnt igaznak lenni az, amit magáról hitt.
Azt hiszem, ebben a gépnek is volt szerepe. A számítógép ugyanis soha nem mondja egy gyereknek, hogy nem elég okos. Azt mondja, hogy a tizenkettedik sorban van a hiba. Egy programozásórán a gyerek egy óra alatt harmincszor téved – és egyetlen tévedés sem szól arról, hogy ő kicsoda. Van, akinek életében először ez az a hely, ahol a kudarc nem ítélet, csak információ. Onnan pedig már máshova is át lehet vinni.
És ha tényleg nem érdekli?
Akkor sem baj, és nem kell programozónak lennie. De egy dolgot érdemes vele tisztázni, mielőtt eldönti.
A következő tíz évben nagyon sok munkában az lesz a feladat, hogy valaki megnézze, amit a gép adott, és eldöntse, jó-e. Ehhez nem kell főállású fejlesztőnek lenni – de érteni kell annyira, hogy az ember ne higgyen el mindent, amit magabiztos hangon kap. Ez ma ugyanolyan alapkészség, mint az, hogy valaki tud olvasni egy szerződést, anélkül hogy ügyvéd lenne.
Mondatok, amiket otthon el lehet mondani
- „Nem tiltom meg, hogy használd. Egy dolgot kérek: előbb próbáld meg magad, utána kérdezd meg.”
- „Mutasd meg, mit adott – és mondd el, mit csinál.”
- „Ha most rögtön elromlana benne valami, meg tudnád találni?”
- „Csinálj valamit, ami neked kell.”
És arra a kérdésre, amivel kezdtük – hogy minek tanuljon kódolni, ha a gép is megírja – ez a válasz: mert aki meg tudja mondani, hogy a gép válasza jó-e, az ugyanaz az ember, aki meg tudta volna írni. Ez a munka nem tűnik el. Egy ideje ez az egyetlen, ami biztosan marad.
A szerzőről
Weisz Ágoston matematikus, programozó. Tizenöt éve tanít gyerekeket programozni; napközben a Google-nél dolgozik vezető kutatóként, a Gemini generatív média csoportjában – abban a csapatban, amelyik ezeket a rendszereket tanítja.
Online programozásszakköröket vezet 8–18 éveseknek, kis csoportokban: alphacademy.hu. A csoportokba jelentkezni folyamatosan lehet. Akinek a családja számára a részvételi díj akadály lenne, ösztöndíjat kérhet – ebben nincs keret és nincs pályázat: aki kéri és akinek szüksége van rá, az megkapja, jövedelemigazolás nélkül.
Kapcsolódó cikkek
