Továbbra is a házasságok és együttélések mintegy harmada válással végződik, úgy tűnik, a kapcsolatok bizonyos időtartamra „vannak hitelesítve”, legalábbis nem mindenki tudja élete végéig fenntartani azt az állapotot, hogy még adni tudjon a másiknak, hogy az együttlét építő legyen mindkettejük számára. Ez önmagában nem tragédia, ha sikerül szépen lezárni a közös éveket, és nem rombolni, amit addig felépítettek a felek.
Szerencsére egyre több pár gondolja úgy, hogy a múlt egymás tiszteletével is lezárható, és főként figyelnek arra, hogy a gyerekek ne sérüljenek nagyon. Merthogy mindenképp sérülnek – ez sajnos nem megspórolható. Arra azonban törekedhetünk, hogy ennek ne legyenek tartós nyomai, és hogy később harmóniában, érzelmi biztonságban éljenek akár egy egyszülős családban, akár mozaikcsaládban, ami talán nagyobb békét is ad számukra, mint egy már megfáradt, pláne veszekedős házasság vagy együttélés a szüleik közt.
Ebben az egyébként normál esetben mindenki számára fájdalmas folyamatban fontos lépés a tények közlése, átbeszélése, vagyis az, hogy mikor tárjuk a gyerekeink elé, ha már meghoztuk a döntést, hogy elválunk. Ennek három sarokköve van a szakemberek szerint.
Hogyan?
Csakis őszintén, és a lényegre koncentrálva. Nem érdemes mást mondani, mint ami a valóság, még akkor sem, ha magunkat is hibásnak érezzük a szakításban. Sőt, ne is nevezzük hibának, az meg kétségtelen, hogy mindkét fél benne van egy kapcsolat alakulásában. Nyugodtan elismerhetjük, hogy rajtunk is múlott a dolog, de nem érdemes túlságosan belemenni a részletekbe, a másik hibáztatását pedig különösen kerüljük!
A kamasz gyerekeket foglalkoztatják a pontos okok és felelősségek, a kisebbeknek általában elegendő annyit mondanunk, hogy túl sok volt a konfliktus köztünk, ezért úgy gondoltuk, mindenkinek jobb lesz külön. Már ha ez a helyzet persze. Ha csupán eltávolodást éltünk meg, azt is mondhatjuk, viszont kerülni érdemes azt a kifejezést, hogy „már nem szeretjük egymást”. Ez ugyanis azt a félelmet keltheti a kicsikben, hogy az irántuk való szeretetünk is elmúlhat idővel.
Mikor?
Mielőbb. Ha már végleges a döntés, akkor lehetőleg minél hamarabb. Sok szülő hajlamos halogatni a közlést, akár addig, amikor a bőröndök már össze vannak csomagolva. Ez nem szerencsés, a gyerekek úgyis megéreznek minden változást, és az rosszabb, ha teóriákat kezdenek gyártani arról, hogy valami nagy baj van, ami esetleg miattuk alakult ki. Nehéz beszélni erről a témáról, de fontos, hogy a gyerekek úgy érezzék, rájuk is tartozik, ami ennyire érinti az életüket.
Hányan?
Lehetőleg közösen üljetek le beszélni vele/velük. Kivétel, ha annyira elmérgesedett a viszony, hogy ez nem lehetséges, esetleg bántalmazó párkapcsolatról van szó. Más esetekben azért jobb együtt közölni a rosszat, mert így kifejezzük, hogy közös döntésről és közös felelősségről van szó, nem fogja a gyermekünk kizárólag hozzánk vagy az egykori társunkhoz kötni ezt az állomását az életének. Másrészt egyszerűen így korrekt. Továbbá így mindkét szülő támogatását érezheti, és afelől is megnyugodhat, hogy a szülei továbbra is szóba állnak egymással.
Ezután adjunk lehetőséget arra, hogy kérdezzenek tőlünk. Általában olyan praktikus kérdések merülnek fel bennük, mint hogy hol fognak lakni, hol lesznek a dolgaik, mikor tudnak találkozni velünk, hogyan lesznek a napok. Ezt is könnyebb átbeszélni, ha mindenki jelen van, és így bízhatnak abban, hogy megvalósul, amit megígérünk.
Nyitókép: Getty Images
Kapcsolódó cikkek
