Este 10 óra van mire a srácok végre elhallgatnak a szobájukban. Nehezükre esik mostanában lenyugodni, hiszen tele vannak energiával. Ovi vagy van, vagy nincs, annak függvényében ugye, hogy van-e pozitív tesztje valakinek a közösségben. Elmaradnak az ovis tornák, az úszásoktatás, és a nagy végtelen játszóházazások is. Míg az első hullám alatt folyton kirándulni jártunk, eldugott réteken és erdőkben kóboroltunk, most kimenni sem tudunk már annyit. Nem sok mindent lehet csinálni térdig sárban gázolva.
Itthon sem engedhetem őket “tombolni” egy kicsit – akadálypályát építeni, táncolni egy jót vagy simán csak szaladgálni – mert panelban lakunk és az alattunk lakók így is napjában többször a tudtunkra adják, mennyire szeretnek bennünket. Szeretetüket legtöbbször kiabálással és a plafonjukon – a mi padlónkon – leadott ütemes, seprűnyéllel végzett kopogással mutatják ki.
Állok az ablak előtt, szorongatom a már félig kihűlt teásbögrémet. Nézem ahogy egy – egy kósza autó elhalad az utcánkon, látom a távolban a villogó rendőrautó lámpáit. A szomszédos tömbökben néhány ablak és terasz karácsonyi világítása segélykérőn kiállt bele ebbe a hatalmas ürességbe. Ki-bekapcsolnak, gyors vagy lassú tempóban villognak és próbálnak mindenkit kétségbeesetten emlékeztetni arra, hogy “Hahó, amúgy karácsony van!”. Általában ez az év legkedvesebb időszaka számomra. De most csak állok itt és üresség kong bennem ott, ahol annak a mindent átható, mézeskalács illatú, szeretet ünnepe érzésnek kellene már nagyban dolgoznia.
De most komolyan…Ti érzitek? Érzitek azt a finom, meghitt, forralt bor illatú, szerető, ölelő, karácsonyvárós feelinget? Mert én nem. Elfogyott az energia, ami korábban még vitt előre; hogy hittem, hogy majd ha vége lesz, milyen jó lesz, meg majd visszaáll a rend. De az a “vége lesz” egyre távolabbinak tűnik. Egyre mélyebbre és mélyebbre taszítottak bennünket az elvesztett állások, a megszorítások, a bizonytalan mindennapok, a magányosan, befelé fordulva eltöltött home office-ok, az online oktatás nehézségei és még sorolhatnám. A non-stop együttlét kikezdte még a “leganyább” anyák idegeit is. A legapább – otthonról dolgozó – apák idegeiről nem is beszélve. Két megtépázott idegű felnőtt persze egymást is folyamatosan marcangolja, hol az “igazságtalanul leosztott” otthoni munkavégzés, hol az üresen visszatett tejes doboz, vagy a nem a szennyesben landoló büdös zokni problémakörei miatt.
Belekortyolok a teámba, és felidézem a mai bevásárlást, ahol kétségbeesetten próbáltam megszerezni a Jézuskának küldött levelünkben, specifikusan meghatározott, zöld dínó robotot. Már a parkolóba bekanyarodva megbántam, hogy egyáltalán felmerült bennem az ötlet, hogy nem online rendelek (hiszen a futár már úgyis keresztnévvel szerepel a telefonomban). A parkoló tele. Mindenki már akkor full ingerült, amikor a nagylábujja még csak épphogy átér a bevásárlóközpont fotocellás ajtaján. Elfogyott az emberekből az empátia, a türelem, és nagyon kevés maradt a kedvességből is. Mindenki maszkot igazgat, kezet fertőtlenít, panaszkodik, szitkozódik és igyekszik a lehető leggyorsabban megszerezni amiért jött, lehetőleg úgy, hogy mindentől és mindenkitől távol maradjon közben.
Mert ott az a hülye érzés, ami mindannyiunkat mardos belül. Gyengít és szép lassan elhasznál. A félelem. A félelem, amit táplál a média, az emailben terjedő hamis megelőzési módok, a szomszédok folyosóról behallatszó pletykálkodása arról, hogy megint meghalt valaki a tömbben. Táplálják a maszkos arcok, az utcán korzózó fegyveres katonák, a korlátozások, az ovis emailek, melyeknek a tárgy mezőjében a Covid-19, vagy a koronavírus szó szerepel és még folytathatnám…
2020 a bizonytalanság és a félelem éve volt. De vajon mi lesz 2021-el? Nyilván január elsején 0 óra 1 perckor nem fog varázsütésre eltűnni a vírus az életünkből…talán nyárra már búcsút inthetünk neki, de addig is?
- Kapcsolódó: Karácsonyi lelassulás
Nyikordul az ajtó. Ezek szerint, még mindig nem alszanak. A kisebbik gyermekem előmászik a kisszobából és tappancsai topognak ahogy végigszalad a folyosón. Melegség járja át a bensőmet míg hallgatom. Odaszalad a lábamhoz és átöleli. Felemelem és álmoskás fejét a nyakamhoz szorítja. Odasúgom neki, hogy nézzen ki az ablakon, nézze meg a karácsonyi dekorációkat. Kielemezzük melyik tetszik neki, kinek adhatnánk a “LAKÓTELEP LEGSZEBB KARÁCSONYI DÍSZKIVILÁGÍTÁSA” címet. Egy kicsit mosolygunk a gagyi megoldásokon is; a félig lezuhant LED Mikuláson, vagy a jegesmedvén, amit gyermekem simán lekecskézik. Visszateszi a kis fejét a vállam és a nyakam közti hajlatba, én pedig ringatom. Ringatom pedig nem baba már, de ez valahogy ösztönös. Már majdnem elalszik, amikor félálomban még kiböki “Mami, ez lesz a legjobb karácsony!”. A szívem összeszorul.
Visszaviszem az ágyikójába, betakargatom, nézem a kis arcát, majd az emeletes ágy tetejéhez vonulok, hogy a nagytesót is megsimogathassam, betakargathassam. Számukra a varázs nem szűnt meg, nem tompult el. Számukra a Szenteste továbbra is maga a mennyország, az év legjobban várt pillanata. A decemberi készülődés – amit én eddig totálisan elhanyagoltam, mert egyszerűen nem volt kedvem, erőm – nekik elképesztően fontos.
És akkor rájövök; világvége hangulat, elvesztett állás, kijárási tilalom, bezárt ovi, karantén 55 négyzetméteren, semmi nem érdekel! A varázslatot igenis életben kell tartanom! Kinyitom a szekrényt és az aljából előrángatom a szebb napokat is látott kartondobozt “karácsony” felirattal. Hajnali kettő van, mire végzek az égősorok rögzítésével, a dekorációk elhelyezésével, a díszpárnák kicserélésével, a koszorú bekészítésével. Férjem nem érti mi történik körülötte, ő még javában ekkor is “meetingel” és dolgozik, hogy az év vége előtt minden még függőben lévő projektet lezárhasson. A lakás egészen kedves, egészen karácsonyi, egészen varázslatos lett. Másnap, amikor a kicsik esti sétájukból (mi csak lefárasztásnak hívjuk) a kivilágított lakásba érkeznek meg, szem nem marad szárazon. Azért a két boldogságtól csillogó szempárért megérte összekapnom magam. S azóta könnyebben megy minden; az ajándékvásárlás, a karácsonyi menü összeállítása, az ünnep előtti nagytakarítás és így tovább.
Ha valamire megtanított az idei év így visszatekintve az az, hogy a legnehezebb időkben is észre kell vennem a varázslatos pillanatokat, mert az idő bizony egy pillanatra sem lassít le. Pandémia ide vagy oda. Gyermekeim most akkorák, amekkorák most mondanak olyanokat, amiktől nevetve gördülünk le a székről, most rajzolnak le bennünket először-másodszor-századszor, de mindig a legszebben. Habár az életünkön lehet, hogy megnyomta a “PAUSE” feliratú gombot a Covid-19, a gyermekeink növekedése, fejlődése, nem szünetel. És ha mi a fejünket a negativitás homokjába dugva kesergünk, soha vissza nem térő pillanatokról maradhatunk le! Úgyhogy fel azt a fejet! Ragyogjanak a karácsonyfák, pakoljuk meg bátran finomságokkal a terülj-terülj asztalkáinkat, kerüljön elő az összes társas és legyenek vég nélküliek – és mobiltelefon nyomkodás mentesek – a közös pizsamás karácsonyi mese- és filmnézések. Tegyünk róla, hogy minden nehézség ellenére, amin átmentünk, valóban ez az idei legyen a legszebb karácsonyunk!
Kapcsolódó cikkek
