A napsugár előbújt a felhők közül, és a játszótérre csalogatta a gyerekeket. Kellemesen felmelegítette a homokot és a csodás, piros csigacsúszdát is.
– Anya, nézd csak, milyen sokan vannak a játszótéren! Menjünk ki mi is! – mosolygott Poci, miközben homokozójátékait keresgélte az előszobai ládában.
– Nagyon jó ötlet! – helyeselt Anya.
Hamarosan elindultak. Poci aprócska lábaival boldogan lépkedett édesanyja mellett, miközben vidáman lóbálta a homokozóvödröt. Megérkeztek a játszótérre.
Poci izgatottan üdvözölte a gyerekeket, hiszen volt, akivel már ősz óta nem találkozott. A homokozóban egykettőre gyönyörű vár épült. Körülötte hegyek magasodtak, és utak, alagutak kanyarogtak. Ám egyszer csak beomlott az egyik alagút.
– Ez mind a te hibád! – mérgelődött Poci Panka felé fordulva.
– Nem is én voltam! – védekezett megszeppenve a kislány.
– Igenis te voltál! – állt barátja mellé Dani.
– Nem igaz! – tiltakozott Panka.
– Te nem játszhatsz itt, mert mindent összerombolsz! – ítélkezett Dani a kislány felett.
Panka keservesen sírni kezdett.
– Síró-picsogó! – csúfolódott Poci.
– Na, most aztán elég legyen! A játszótér mindenkié! Nem kell elmennie sem Pankának, sem másnak! – jelentette ki Anya mérgesen.
– Nem bizony! – helyeselt Panka édesanyja is.
– Gyertek gyorsan ide! Elmesélek egy réges-régi történetet – mondta Anya, és megenyhült hangon mesélni kezdett.
„Jól emlékszem még, amikor gyerekkoromban egy csodás homokvárost építettünk a barátaimmal. Képzeljétek csak, még gyönyörű tavacska is volt a közepén! A mi kis kristálytavunkban pedig tündérek laktak. Olyan szépen énekeltek, hogy a környék összes manója a tó partjára gyűlt hallgatni a tündérmuzsikát. Egy óriás alagút kötötte össze Manóországot Tündérfölddel. Épp olyan alagút, mint a tietek volt. De hopsz! Az alagút egyszer csak beomlott, akárcsak ma, itt a homokozóban.”
A gyerekek észrevétlenül elcsitultak, már nem veszekedtek. Hallgatták Anya meséjét.
„Emlékszem, nagyon el voltam keseredve az alagút miatt. Dühömben hangosan vádaskodni kezdtem: – A te hibád! – mondtam a barátnőmnek. – Nem én voltam! – állította ő, és nagyon szomorú volt, amiért igazságtalanul vádoltam. A veszekedésre a tündérek elhallgattak, és nem daloltak tovább.
Eltűntek a felhők között. A manók pedig láthatatlanná váltak, ám lábnyomaik jelezték, merre szaladnak éppen. A lábnyomok alatt pedig sorra omlottak be a kis alagutak, ledőltek a vár tornyai, és összeomlottak a varázshegyeink is. Ekkor jöttem csak rá, hogy a hatalmas alagutunkat is a csintalan manók döntötték össze. Már nem is voltam dühös a barátnőmre. Sőt, amikor végül is bocsánatot kértem tőle, felnéztem a felhők közé. Képzeljétek, láttam a tündéreket! Újra mosolyogtak, és halkan, nagyon halkan ismét felcsendült a tündérmuzsika…”
– Talán nem is Panka döntötte le a mi alagutunkat sem – gondolkozott Poci.
– Biztos a pajkos manók voltak! – mondta Dani.
– Nem én voltam! – hüppögött Panka.
– Ne haragudj! – mondta a két kisfiú egyszerre.
Időközben Anyának is elszállt a mérge: – Gyertek gyorsan, építsük meg az alagutat újra!
A gyerekek fúrták, paskolták a homokot. Hosszabb és erősebb alagút épült, mint valaha.
– Na, ezt biztosan nem tudják lerombolni a huncut manók! – állapították meg a gyerekek.
– Nagyon biztonságosnak tűnik! – mondta Dani anyukája.
– Most menjünk haza, és holnap újra eljövünk megnézni az alagutat – szólt Anya.
A gyerekek elindultak hazafelé. Már senki sem volt mérges és szomorú, inkább mindenki kíváncsian várta a másnapi találkozást.
Kapcsolódó cikkek
