Mászik már? Leszokott a pelenkáról? Visszatérő kérdés a játszótéri beszélgetéseknél. Ám arról kevés szó esik, miként viszonyul a kisbaba másokhoz, pedig valójában ez az, ami nagyon is emberi, és egyúttal hihetetlenül bonyolult. Az, ahogy a kis magányos “vademberben” kialakul a szeretet képessége, sokkal nagyobb szerepet játszik jövőjében, boldogulásában, sőt boldogságában, mint az, hogy mikor ült föl először, vagy mikor kapott kanállal főzeléket.
A baba persze nem üres kézzel érkezik erre a világra. Nagyon is fölkészül odabent a nagy találkozásra, mintha tudná, hová tart, ki várja. Már magzatkorában hallja, felismeri és megkülönbözteti édesanyja hangját a többiekétől. Megjegyzi a magzatvíz ízét, illatát, és ezek a méhből hozott emlékek segítik abban, hogy “ráismerjen” a saját mamája mellére, hogy keresse vele a kapcsolatot már a szülés utáni órában. “Ismeri” az emberi arc arányait, sokkal szívesebben függeszti rá a tekintetét, mint bármi másra. Nyomban megszületése után azt tapasztalhatjuk, hogy társas viszonyait maga is alakítja. Vagy mégsem? Néha szinte napról napra változik a kicsi viselkedése, néha úgy érezzük, korábbi szintre esett vissza, időnként pedig hatalmas lépésekkel szalad óvó karjainkból a külvilágba. Lassan meg kell barátkoznunk a gondolattal: gyerekünk időnként jobban érzi magát az óvodai forgatagban, mint az ölünkben. Társas lénnyé vált.
A születéstől hathetes korig – Magában mosolyog
“Amikor Zsófi megszületett, rögtön a karjaimba vehettem, ott azonnal megnyugodott. Tágra nyílt szemmel figyelt, hosszú percekig néztük egymást. Beszéltem hozzá, ő pedig mintha értette volna. Azóta eltelt három hét. Ha jól meggondolom, ritkán adódik közöttünk ilyen tökéletes összhang, igazán szoptatás közben érzek ilyesmit. Ha nyűgös, úgy békél meg legkönnyebben, ha a mellkasomra fektetem, vagy a vállamra hajtja a fejét, és ringatom. Amikor elalszik, különböző érzelmek futnak át az arcán, néha hüppög, gondterhelt, vagy csodálatosan mosolyog. Tudom, hogy ez még nem nekem szól, de hihetetlen hatással van rám. Ilyenkor úgy érzem, mindent megér, hogy anya lettem, ennél semmi sem lehet szebb a világon.” (Klári huszonhét éves, Zsófi háromhetes)
Szülés után a baba és a kismama különös állapotba kerül. Azt gondolnánk, semmi másra nem vágynak, mint hogy pihenjenek. Ám a baba tágra nyílt szemmel figyel, édesanyja pedig magához öleli, beszél hozzá, kérdezgeti, úgy üdvözli a világban, mint egy régen várt vendéget. A szülés közben mindkettőjükben nagy mennyiségben felszabaduló stresszhormonnak köszönhetően éberen figyelnek egymásra, tevékenyen részt vesznek az első találkozásban. A baba látása még nem tökéletes, de csodálatos módon éppen annak az arcát látja élesen, aki a karjában tartja, mert körülbelül 25 centi távolságra lát élesen. Tekintetét anyja szemére, homlokára függeszti, figyelme néha a szájra téved, és mintha utánozná a mozdulatokat. Hihetetlen, de a baba erre is képes!
Sokat ígér tehát az első találkozás, de jobb, ha arra számítunk: a baba belül dolgozik tovább ezekkel az információkkal. Az előttünk álló néhány hétben csak kitüntetett pillanatokban tudunk hasonló módon kapcsolatot teremteni, “beszélgetni vele”. Az újszülöttek idejüknek csupán tíz százalékát töltik ebben a fogékony, nyugalmi állapotban, többnyire túl “izgatottak”, vagy éppen szenderegnek, alszanak.
Szép lassan társas lényekké válnak
Hathetestől féléves korig – Beszélgetünk!
“Ez valami fantasztikus! Nagyon vártam már, hogy visszamosolyogjon, és itt van: hathetes korában megtört a jég! Eljött az együtt játszás ideje is. Én beszélek hozzá, ő válaszol, jókat kacagunk, gügyög, gurgulázik és kalimpál. Vidáman fogad minden közeledést, apával is sokat huncutkodik, de boldogan üldögél a játszótéri mamatársak ölében is, míg én a tesó után rohangálok. Végre kezd kialakulni valami napi ritmus, az éjszaka nagy részét átalussza. Nyugodt korszak, úgy érzem, kinyílt számára a világ.” (Marcsi harmincéves, Peti négy hónapos)
Hathetes kor után igencsak ráérez a baba a “barátkozás” ízére. Elmondhatjuk, hogy “az egész emberiséget szereti”, szinte mindegy, hogy anya vagy a szomszéd néni kukkant be hozzá, ő örömmel fogadja a nagyok gügyögését, csiklandozását, egyáltalán azt, hogy foglalkoznak vele. Természetesen a felnőttek sem akárhogy közelednek a kisbabához: úgynevezett “dajkanyelven” beszélnek hozzá: magas hangon, a szavakat elnyújtva, rövid tőmondatokban, kicsi szókinccsel, sok kérdéssel. Ez nem “idétlen gügyögés”! A néhány hónapos kicsi éppen az ilyen beszédmódra a legfogékonyabb.
Már odáig jutott, hogy figyelni tud a felnőtt ritmusára, és ha ez kölcsönös, valódi beszélgetés jön létre köztük, bár a baba még szinte egész testével reagál. Sokat játszik a kezével, lábával, hangjával, amikor egyedül van. Ez is egy lépés a társas lénnyé válás útján, ugyanis most ébred rá, hogy mi tartozik őhozzá, és mi a rajta kívüli világhoz. Így különül el lassan az “én” és a “másik”, ezután lehet majd valódi, tartalmas kapcsolatot kialakítani “a többiekkel”.
Hattól tizennyolc hónapos korig – Csak anya kell!
“Ha velem van, az valami fantasztikus! Könyvet nézegetünk, “megbeszéljük”, mit láttunk, rámutat arra, amit kérdezek, utánozza az egyszerű szavakat. Megölel, hozzám simul, ő kéri, hogy vegyem fel. De úgy érzem, valamit elrontottam: ha idegen közelít hozzá, vagy akár ha a nagyival találkozunk, sírva fakad, csak lassan tudom megnyugtatni. Még egy órácskára is nehezen tudom otthagyni annál a barátnőmnél, aki néhány hetes kora óta rendszeresen vigyáz rá. Csak én vagyok neki jó és az apukája. Az éjszakák is rettenetesek. Kétóránként felébred, sír, csak az összebújás segít. Már a nappali elalvás sem olyan sima ügy, mint régebben. Mi lett az én barátságos, nyugodt kisbabámból?” (Éva harmincegy éves, Julcsi kilenc hónapos)
Féléves kor után nagy változás következik be a baba életében. Egyszer csak rájön, hogy a mamája egy és pótolhatatlan. Ez nem visszalépés, hanem hatalmas ugrás a fejlődésben. Még nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy belássa: ha anya nincs a látóterében, attól még nem veszett el örökre. Számára csak az létezik, amit éppen lát és érez. Ez az idegenektől való félelem és az éjszakai felriadások magyarázata. Ellenőriznie kell, hogy megvan-e még a szeretett lény. Ám ezzel párhuzamosan ellentétes folyamat is zajlik: megtanul kúszni, mászni, járni, szaladni, beszélni.
Kinyílik előtte a világ, önállóan el tud távolodni a szüleitől, képes szavaival is befolyásolni az eseményeket. Döbbenetes vonzerőt gyakorol rá tágabb környezete, mennie kell, tevékenykedni, kipróbálni mindent, amit lehet. Ez állandó feszültséget kelt benne, nyugtalan korszaknak nézünk elébe. Ám nyugodt időszakaiban csodálatos fejlődésen megy keresztül: szinte mindent utánoz, amit lehet. Tapsol, rámutat dolgokra, integet. Érzelmeit már sokszínűen fejezi ki, néha az együttérzés jeleit mutatja. Kezd érdeklődni más gyerekek iránt.
Másféltől hároméves korig – Én, én, én!
“Néha úgy érzem, nem tudok vele mit kezdeni. Én, én, én, nem, nem, nem! Ebből áll a nap. Már úgy érzem, feladom, amikor egyszer csak odaáll, megölel, vagy valami olyan helyes dolgot mond, hogy elpárolog minden haragom. Szeret incselkedni más felnőttekkel, apával külön játékaik vannak, néha feleslegesnek is érzem magam mellettük. Imádja utánozni a “férfias” dolgokat. Autózik, füvet nyír, persze főzünk is együtt néha. A játszóterezés mindennapi kötelességem: meg nem unná a gyerektársaságot, lehetőleg a csapat közepén foglal helyet, főleg a nagyobb gyerekekre figyel, sokat utánozza őket. Ez nagyon biztató, talán higgadtabb korszak következik…”
(Andi harminckettő, Samu kétéves)
Nagy változás köszönt be a szülők és a gyerek kapcsolatában. A kicsi már nem mutat szélsőséges indulatokat, ha idegenek közelednek hozzá, vagy a szülei másra hagyják. A súrlódások forrása valójában a szüntelen önállósodási törekvés. Ő akarja irányítani az eseményeket, keresi a határokat, mit szabad, mit nem. Szókincse robbanásszerűen bővül, ezzel kapcsolatai is színesebbé válnak. Gyerektársaival képes együttműködni, főleg az utánzás szintjén. Lehetnek kiválasztott “kedvenc” játszótársai, de még nincs szó igazi barátságokról. Tökéletesen megérti a felnőttek és a gyerektársak érzelmeit, megfelelően válaszol rájuk, megjelenik a “beleérzés” képessége. Ez sokat segít a nevelésben, hiszen értelmet kap az “anya kedvéért”, “apa kedvéért”, “ezt nem szabad, mert nekem fáj”.
Háromtól hatéves korig – Menjünk oviba!
“Néha úgy érzem, egy kis tudóssal vagyok összezárva. Kérdez és kérdez, mindent kipróbál. Már nemcsak velünk, a szüleivel bánik így, hanem az óvó nénit, más gyerekek szüleit és az ovistársakat is partnernek tekinti. Nem fél az idegenektől sem, érzem, hogy nekem kell megtanítanom a kellő távolságtartásra. Vannak barátai az oviban, velük máskor is keresi a kapcsolatot. Sokat foglalkoztatja, mit gondolnak róla mások. Időnként megsértődik, máskor olyan, mint egy kiskakas.” (Kata harmincnégy, Zsolti négyéves)
A beszéd képessége már teljesen az övé, ez tökéletes eszköz arra is, hogy bárkivel kapcsolatot teremtsen. A legfontosabb terület számára most a kortársak között elfoglalt helyének meghatározása. Elkezdi magát hozzájuk viszonyítani, fontossá válik, mit gondolnak róla. Azonosul a saját nemével, a nemi szerepeivel is, ilyenkor kezdenek elválni a kisfiú- és kislánycsoportok a játszótéren és az óvodai csoportban. Ez a tökéletes, többszemélyes szerepjátékok kora.
Ekkor próbálgatják, gyakorolják, mit is kell mondani, hogyan szokás viselkedni a különféle helyzetekben. A fiúk között kezdődik a vetélkedés, megpróbálják eldönteni, ki az úr a háznál – akár otthon, akár az óvodában. A kislányok továbbra is érzelmi kötődéseik szerint viszonyulnak társaikhoz és a felnőttekhez, az óvó néni, a barátnő vagy anya kedvéért tesznek vagy nem tesznek bizonyos dolgokat. Mindkét nemnél egyre erősebb a kortársak hatása, egyenrangú kapcsolatokat alakítanak ki másokkal. De a család továbbra is az érzelmi kötődés alapja marad.
A témához kapcsolódó cikkek:
- Hároméves, és nem beszél!
- Utunk a nyelvhez
- Már a hét hónapos babák is gyakorolják a beszédet
- Nyelvtanuló apróságok
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
