Fekete szemek pislognak ránk a kerek almaarcból – mást nem látunk Sarantuyából, úgy be van bugyolálva. Tetőtől talpig kendőkbe tekerve, kézreálló kis csomagocskaként töltötte életének első hat hónapját édesanyja karjában, és még jó darabig így lesz ez ezután is, mert Sarantuya mongol kislány. Mozgásszabadság? Kisbabáknál ez nem szempont a nomád pusztán. Itt úgy gondolják, a vastag és szoros pólyatekercs nemcsak a hidegtől védi meg a kicsiket, hanem a korai önállósodástól is.
Szándékosan fosztják meg a gyerekeket az önállósodás lehetőségétől? Nagyon furcsán hangzik ez az európai kultúrában. Hiszen mi éppen az ellenkezőjére törekszünk: itt a szülők több mint a fele épp ezt tűzi ki nevelése legfőbb céljaként. Fontosabb a kapcsolatteremtési készségnél, udvariasságnál, toleranciánál, felelősségérzetnél.
Nem volt ez mindig így: az önállóságra és szabad akaratra nevelés még az ötvenes években is csak a nyugat-európai szülők 28 százalékánál merült fel célként, nagyjából ugyanennyien az engedelmességet és az alkalmazkodást tekintették elsőrendűnek. Azóta erősen eltolódott ez az arány a gyermek autonómiája javára, egyúttal jelentősen háttérbe szorult az az elmélet, miszerint a gyereknek más dolga sincs, mint hogy alkalmazkodjék és belesimuljon a felnőttek társadalmába.
Forradalmi változást jelent ez a nevelésben is: azok a szülők, akik maguk még szülői önkényben nőttek fel, ráébredtek, hogy gyerekük alapvetően szeretetet, közelséget, elfogadást igényel. A gyerekre már nem mint kedvük szerint formálható anyagra, hanem mint egyéniségre tekintenek. Fontos lett, hogy kibontakozhasson. Egy sereg olyan tulajdonsághoz kell hozzásegíteniük, amelyek mind az “ön” szóval kezdődnek: öntudat, önbizalom, önkritika, önmegvalósítás, önértékelés, de mindenekelőtt önállóság.
A gyerekek számára igazán kedvező ez a fordulat, ám újabb veszélyt rejt magában. Azt, hogy az önállóságra való törekvéssel végletesen túlterheljük őket.
Valóban mindegyikük egyéniség, egyúttal azonban a horda kicsinye is, akinek szüksége van a közösség megtartó és segítő erejére. Ez a közösség támogatja abban, hogy mind többre legyen képes önerőből, de nem várja el, hogy nélküle is megéljen. A százszázalékos önállóság a többiektől való teljes függetlenséget jelentené. Képzelj el valakit, akinek senkire nincs szüksége önmagán kívül. Hátborzongató…
Együtt vagy egyedül?
Milyen mértékű tehát az egészséges önállóság? Másképpen válaszolna erre a kérdésre egy mongol és egy európai anya. A különbség okát a szociológusok az egyes kultúrák eltérő emberképében látják. A nyugati ipari társadalmakban a függetlenség az uralkodó. Itt az embert általában önálló egyéniségnek tekintik, akinek az életcélja az önmegvalósítás. A jelszó: egyedül is képes vagyok rá!
Ázsia, Afrika és Dél-Amerika hagyományos társadalmaiban az embert elsősorban egy közösség részének tekintik, akinek az az életcélja, hogy beilleszkedjék a család és a falu életébe. A jelszó: együtt megbirkózunk vele!
A függetlenség elvét valló szülők azt tekintik feladatuknak, hogy gyerekük nagyon hamar önálló és önmagáért felelősséget vállalni tudó ember legyen. Meg kell tanulnia, hogy egyedül aludjon el, minél előbb aludja át az éjszakát, egyedül is megvigasztalódjon és eljátsszon, és ne sírjon, ha anya vagy apa kimegy a szobából.
A közösség elvét valló szülők ezzel szemben arra törekednek, hogy gyerekük minél előbb belenőjön a családba, és tagjaival harmonikus kapcsolatban éljen. Számukra természetes, hogy a babát vagy a totyogót éjjel-nappal magukon hordozzák, együtt aludjanak vele, igény szerint szoptassák és egyetlen pillanatra sem várják el tőle, hogy egyedül legyen.
Érthető, hogy azokban a társadalmakban, ahol felnőttként sem csak magára számíthat az ember, a babákat sem elsősorban az önállóságra nevelik. Ám döbbenet: a gyerekek mégiscsak önállóvá válnak! Elhagyják az anyamellet, nem kéredzkednek fel többé, egy idő után külön fekhelyre vonulnak. Kilépnek a kunyhóból, barátokat szereznek, majd saját családot alapítanak. Amellett, hogy gondoskodnak magukról, másokért is felelősséget vállalnak. Ebből is látszik, hogy önállóság terén gyenge eredményt hoz a “minél előbb, annál jobb” szemlélet. Eléréséhez a gyerekeknek nem keménységre és edzésre van szükségük, hanem arra, hogy két alapvető szükségletüket kielégítsék. Az egyik, hogy elegendő “tér” álljon rendelkezésükre a fejlődéshez, a másik, hogy ugyanakkor egészen szoros családi kötelékben élhessenek.
Gyere, ha hívlak!
Mit jelent ez pontosan? Először is: nem kell félned az elkényeztetéstől! Legalábbis az első hat hónapban biztosan nem. Ellentmondásnak tűnik, pedig igaz: minél szorosabb és bizalmasabb a kapcsolat a szülők és kisbabájuk között, annál jobban sikeredik később az elválás – mindkét fél részéről.
Hogyan lehetséges ez? Nézzük a togói ewe törzs példáját! A bába közvetlenül a születés után “megpecsételi” az anya és az újszülött szövetségét: a köldökzsinór egy darabkájával megérinti mellüket és homlokukat, és ezt mondja közben: “Gyerek, ha anyád hív, válaszolj! Anya, ha hallod gyereked sírását, válaszolj neki!” Tehát nem kísérleteznek, hogy elhallgat-e a baba egy idő után, ha sírni hagyják. Számos tanulmány bizonyította már, hogy azok a gyerekek, akik azonnal választ kapnak sírásukra, később jóval vidámabbak, beszédesebbek, nyitottabbak a világra, mint azok, akik nem részesültek ebben a szerencsében. És micsoda véletlen: önállóbbak is lettek!
Persze ez is csak akkor működik, ha később sem szeged kedvét az első szárnypróbálgatásoknál: “Ezt te még nem tudod!”, “Kicsi vagy még ehhez!” Aki sok ilyesmit hall, annak előbb-utóbb elmegy a kedve a tanulástól.
Az igazság az, hogy nem mindig könnyű megengedni, hogy a gyereked kedve szerint kísérletezzen, különösen, ha nem Pápua-Új-Guinea zöldövezetében, hanem egy többemeletes ház kissé szűk lakásában éltek. Mégis, ha egyéves kislányod a kanál után nyúl, valahogy oldd meg, hogy érezze: mama és papa örül, hogy igyekszik egyedül enni. Lehet, hogy takarófólia vagy óriáselőke bevetésére lesz szükség. Némi kreativitás nélkül nem fog menni!
Elengedni és megtartani
Aki végignézte akár egyszer is, hogyan tanul egy lurkó kétkerekűzni, tudja, hogy az önállóság felé vezető úton kíváncsiság és bátortalanság közt hányódva milyen ellentétesek a jelzései: vigyázz rám, engedj el! Ezt egyszerre lehetetlen megvalósítani – gondolnád, pedig éppen ez a legfontosabb azok közül, amit a gyerekednek nyújthatsz: biztonságot és ezzel egyidejűleg mindig éppen annyi távolságot, amennyire szüksége van ahhoz, hogy egyedül tekerhessen.
Végül Sarantuyánál is elérkezett az a nap, amikor élénken tiltakozni kezdett a pólyázás ellen, és nem fektette szépen maga mellé a karjait, mint addig, hanem a kendőnek feszítette, hogy megszabaduljon ölelésétől. Villámgyorsan behozta addigi lemaradását, tizenegy hónaposan mászott és üldögélt, három hónappal később pedig járkált. Így van ez az önállósággal: erőszakkal nem lehet kikényszeríteni, de visszatartani sem.
Tehát semmi gond, ha kisbabád még nem tud egyedül elaludni, enni, játszani, idegen helyen ott maradni. Használd ki az időt addig is, hogy valami maradandó értéket adj át neki. Nevezetesen azt, hogy nagyszerű dolog, ha az ember önállóan képes valamire. És még nagyszerűbb, ha ehhez mások segítségét is el tudja fogadni, mert közös erővel még jobban is sikerülhet minden.
Az idegsejtek emlékeznek
Az agykutatás eredményeiből tudjuk: az érzelmi biztonság a tanulási képesség legfontosabb előfeltétele. Ha a gyerek biztonságban érzi magát, érzi szülei szeretetét és azt, hogy fontos számukra, olyan bonyolult idegi összeköttetések jönnek létre az agyában, amelyek később a kapcsolatteremtéshez, a problémamegoldáshoz és az önállósodáshoz lesznek fontosak. Ezért a szeretetteljes, szoros szülő-gyerek kapcsolat az alapja minden önállósodási folyamatnak.
Az emberi törzsfejlődés során a homloklebeny fejlődött ki legkésőbb. A homloklebeny felelős mindazért, ami az embert megkülönbözteti az állattól: tervezni tudunk és belátjuk cselekedeteink következményeit, felelősséget érzünk másokért, képesek vagyunk az együttérzésre. Ezek a tulajdonságok szükségesek az önállóság kialakulásához is. Homloklebenyünk fejlettségét nem a gének határozzák meg, hanem a nevelés és a szocializálódás.
Egyszóval: ha gyereked érzi szeretetedet, támogatásodat, védelmedet, biztatásodat, ez közvetlen hatással van az agyfejlődésére. Nincs szükség szándékos gyakorlásra, tanításra. A fejlődés minden egyes kis lépcsőfoka – az első megfordulás, kúszás, felállás, az első szavak, néhány perc nézelődés, a csörgő megfogása – mind-mind egyúttal haladás az önállóság felé. A tudatos gyakorlatozás, sírni hagyás, önálló elalvás program, mama-elvonókúra teljesen eredménytelen, sőt káros.
Az egyszerre beérkező ingerek ugyanis egyidejűleg tárolódnak az agyban, és egymáshoz is kapcsolódnak. A negatív érzésekkel kísért tudás az agyban ugyanazzal a negatív érzéssel marad összeköttetésben, és azzal együtt jön elő. Nem a bátorság ébred fel csemetédben, noha ez erősítené az önállósodás érzését, hanem éppen ellenkezőleg, azt tanulja meg: este rossz egyedül maradni a szobában.
Kapcsolódó cikkeink:
– Hogyan terelgessük gyermekünket az önállóság felé?
– Kötődő nevelés: az őserdőből tanultuk
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
