A baba több nyelvet is el tud sajátítan
anyanyelvi szinten! (Képünk illusztráció.)Mészáros Ferenc (szinkrontolmács, fordító, az E-spell fordítóiroda egyik vezetője) bár magyar anyanyelvű, gyerekeihez (Hédi öt-, Janka kétéves) születésük óta csak angolul beszél. Gyerekkora óta időt és fáradságot nem kímélve csiszolta angoltudását, majd a nyolcvanas évek közepén – akkor úgy gondolta, végleg – Torontóba költözött. Hamar beilleszkedett, a helyi egyetemen angoltanári diplomát szerzett, nyelvészetet tanult, és angoltanárként helyezkedett el. Legtöbb kollégája, tanítványa nem is tudta, hogy nem kanadai születésű. Mivel Kanadát második hazájának tartja, magától értetődőnek gondolta, hogy majdan az ő családja is két, netán több nyelvet használva éli életét. A család mostanság Pesten él, a feleség magyarul, az apa angolul beszél a két kislányhoz.
Daddy, lets talk in English
– Alaposan megfontoltam a dolgot, és már jóval a gyerekek születése előtt tudtam, hogy az első naptól kezdve csak angolul fogok velük beszélni – mondja az édesapa. – Ez mára teljesen beleivódott a család életébe, semmilyen problémát nem okoz.
– Janka esetében, gondolom, még nem érkezik túl sok visszajelzés, de Hédinél feltehetőleg más a helyzet.
– A pici is ért mindent, amit mondok, és a maga módján remekül kommunikál velem. Hédihez sem beszéltem még magyarul. Ő legtöbbször magyarul válaszol, hiszen hamar rájött, hogy így is értem, és neki így könnyebb. Ha viszont lemegyünk a parkba – épp múlt héten tanultunk meg együtt biciklizni -, tíz perc után angolra vált. Most ott tartunk, hogy hetente többször otthon is rám szól: Daddy, lets talk in English. – Apu, beszéljünk angolul! Erre én mondom neki, hogy én egész nap mást se teszek, s akkor egy jót nevetünk. Ő is átesik azokon a stádiumokon, amelyeken az anyanyelvét elsajátító gyerek: például a rendhagyó igét is a szabály szerint ragozza. Ez is mutatja, az angolt úgy tanulja, mint ahogy az anyanyelvét tanulja a gyerek. Hangsúlyozom, én nem tanítom a nyelvre, csak az apja vagyok, aki történetesen beszél angolul. A többi a kisgyerekekben automatikusan, erőfeszítés nélkül történik. Annak ellenére, hogy Hédi legtöbbször magyarul válaszol, sosem teszem ezt szóvá, de úgy intézem, hogy a “történések” az én számból angolul is elhangozzanak. Érdekes, hogy mindig “kikéri magának”, ha én véletlenül magyarul szólalok meg olyan társaságban, amelyben ő is ott van. Ilyenkor csak arról van szó, hogy szeretném, ha az angolul nem tudók is értenék, amit mondok, a lányom azonban az angolt a mi közös titkos kódunknak, az ő előjogának tekinti, és büszke is rá.
Mindenki a maga tempójában
– Nem tapasztalták, hogy a magyar nyelv elsajátítása ugyanakkor lelassult volna?
– Hédinél nem, de Janka lassabban kezd beszélni – ismeri el az apuka. – Hogy ez a kétnyelvűség miatt van-e, nem tudom. Mindenesetre a nyelv elsajátítása olyan “beépített” program alapján történik, mint például a növekedés. Ha a gyerek eszik, nőni fog. Ha kommunikálnak vele, beszélni fog. Ezt se gyorsítani, se lassítani nem lehet. Ezzel együtt könnyen lehet, hogy a kétféle input miatt késik a beszéd, az output is.
– Hédivel nem fordul elő, hogy keveri a két nyelvet?
– Csak akkor, ha valami nincs a szókészletében (például az angol videón látott Óz varázslóról beszél valakinek magyarul). Ugyanakkor viszont képes váltani az egyik nyelvről a másikra, attól függőn, hogy épp kihez akar szólni, vagy mit hogyan tud elmondani. Néha viszont a környezet hozza ki belőle az angolt, például amikor valamelyik angol nyelvű videójuk alatt a húgának is angolul magyaráz.
– Ugyanolyan bensőséges viszonyban van a gyerekekkel, mintha az anyanyelvén beszélne hozzájuk? Nem érez valamilyen érzelmi távolságot?
– Nehéz kérdés, elvileg képtelenség, hogy ne legyen egy picit nagyobb érzelmi távolság, de mivel sosem beszéltem velük magyarul, és más gyerekem sincs, akit magyarul neveltem volna fel, nincs mihez hasonlítanom a mostani helyzetet. Az biztos, hogy mint minden apa, élek-halok a lurkókért, és alig várom, hogy lássam őket.
Egyenes az út a kétnyelvű iskolába
– Azon elgondolkodott már, hogyan tovább? Egyelőre kicsik a gyerekei, de hamarosan előkerül az írásbeliség és az olvasás kérdése is. Arra is ön tanítja majd őket?
– Jó kérdés, még nem tudom. Helyesebben nem hiszem, mert nemigen lesz rá időm. Ahogy a torontói magyaroknak ott van a helyi magyar iskola, lehet, hogy én itt Pesten angol iskolába íratom a lányaimat. De az is lehet, hogy mire ezzel szembesülnöm kell, már Torontóban fogunk lakni, a második nyelvből első lesz, és amiatt kell majd aggódnom, hogy a lányaim ne felejtsenek el magyarul.
– Mi a távlati célja a gyerekei nyelvtanításával?
– Mivel én kanadai magyar – vagy ahogy ott mondják: magyar kanadai – vagyok, és mindkét országot otthonomnak tekintem, szeretném, ha lányaim is otthon lennének mindkét kulturális közegben. Ehhez csak belépő a kétnyelvűség. Az a nyelvtudást, amelyért a felnőtteknek “vért kell izzadniuk”, a kisgyerekek erőfeszítés nélkül elsajátítják. A szavaknak ízük, hangulatuk van, a gyerek pontosan megtanulja a jelentéshatárokat, érzi a nyelv zamatát. Ez felnőttkorban már nehezebben megy. Mondom persze én, a “kivétel”. Visszatérve a kérdésre: nem szeretném, ha Kanadában kellene a gyerekeknek szembesülniük azzal, hogy nem tudnak angolul, mint ahogy azt sem akarom, hogy Budapesten ne élvezhessék a magyar nyelv összes szépségét.
– Javasolja-e más szülőknek is, hogy megfelelő nyelvtudás esetén hasonló elhatározásra jussanak?
– A hasonló helyzetben lévő szülők valószínűleg már most is ugyanúgy tesznek, mint én. Az iskolai nyelvtanulás csak ritkán képes ilyen “személyes” eredményt produkálni. Úgy érzem, a mi családunkban az elmúlt öt év alapján úgy tűnik, minden adott ahhoz, hogy a gyerekek kétnyelvűen nőjenek fel.
Kismama-vélemény
Irigyelem őket, akiknek sikerült, de nem vagyok éppen elkeseredve. Kisgyerekkorom óta taníttattak a szüleim angolra, orosz tagozatos voltam, aztán magam kértem, hogy németet is tanulhassak, majd az egyetemen franciát is, végül olasz szakos diplomát is szereztem. Szóval szenvedélyes nyelvtanuló és -használó vagyok, mi sem természetesebb, hogy azonnal szóltam a gyerekeimhez angolul is. Persze nem csak, de rendszeresen. Hát nem díjazták különösebben, hiába próbáltam kitartóan. Jó, számolni, köszönni tudnak, apróságokat megértenek, de nekik az a normális, ha az anyanyelvemen szólok hozzájuk. Nem adom föl. Külföldön nyaralunk, és látják-hallják, milyen jó, ha megértjük egymást a helyiekkel. Esténként igyekszem az amerikai szomszédoktól kölcsönkért gyerekkönyvekből is mesélni, így látják a rajzokat, és szép lassan megértik a szavakat is. Szóval kétnyelvűségről nem álmodom, de az idegen nyelvek ismeretének vágya és élménye a mindennapjaink része.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
