“Boróka “nászajándék” volt, az esküvő után pontosan kilenc hónappal érkezett 2010 nyarán. A várandóság ideálisan alakult, szívecskéje szépen dobogott, az ultrahang is rendben volt” – meséli édesanyja, Széll-Rózsa Szilvia, majd hozzáteszi, ha valami gyanús lett volna, végiggörcsölte volna a várakozást. Jobb volt így.
Boró három kilóval született, hangosan szuszogott, amit a bába is normálisnak talált, csak a csecsemőorvos méregette stopperrel a kislány pulzusát, majd másnap kardiológushoz küldte, ahova az édesapa, Rózsa Dániel kísérte el. Az anya aztán telefonon kapta a hírt: gyereküknek súlyos szívbetegsége van.
“Mintha leszakadna az ég. Egyikünk családjában sincs hasonló, fiatalok voltunk, egészségesek. Nem hittem el” – idézi fel döbbenetét Szilvi. Az élet viszont nem hagyott időt, hogy a család megeméssze a tragédiát, lépni kellett.
Ha nincs az a telefon…
Négy nap telt el rémálomszerű rettegésben, aztán az anya elé tettek egy papírt, amelyen listába szedve sorakozott, hogy a kicsi hányféleképpen halhat meg a rá váró beavatkozások közben. Egy szót se fogott fel belőle, csak annyit, hogy nincs más esély. Ömlöttek a könnyei, aláírta, majd megkeresztelték a kislányt, akit már vittek is katéterezni. Másnap az aortatágítás következett, az ötórás beavatkozás után a szívsebész megnyugtatta a szülőket, majd nyaralni ment a Balatonra.
“Egyik nap arra érkeztem, hogy Boró lélegeztetőgépen van megint, így tudtuk meg, hogy romlott az állapota. Elmondták, milyen műtétre készülnek, nem értettünk hozzá, a kardiológusunk is szabadságon volt, így beleegyeztünk” – folytatja az anya. “Eközben a szívsebész épp a kórházba telefonált valami miatt, és megkérdezte, hogy van Boróka, mire mondták, hogy ja, egyébként lélegeztetőre tették. Azonnal hazavonatozott. A pályaudvarról egyenesen a műtőbe rohant, de előtte tájékoztatott bennünket, hogy más beavatkozás lesz, mert amire a kollégái készültek, azt nem élné túl a gyerek. Ha nincs az a telefon”.
Elszakítva
Szilvi még ma is indulattal beszél a kórházi rendszerről, arról, ahogy elszakították a gyerekétől.
“Abszurdum, hogy a babát és az anyát nem egy egységként kezelik, olyan a látogatási rend, mint egy felnőttkórházban. Csak reggel kilenc és este hét között lehetsz bent, sőt adott esetben csak háromtól hatig, és hiába rúgkapálsz ellene, hiába szeretnél mellette maradni. Ezt nehéz elviselni, az embertelenséget, hogy nem lehetsz vele, nem engedik, hogy megéld ezeket a pillanatokat. Berakják az inkubátorba, te meg menj haza pihenni. De nem így működünk! Persze nem azt mondom, hogy inkább halt volna meg a kezemben, borzasztóan hálásak vagyunk az orvosoknak, hogy ő élhet! A nővérek is jó szándékúak, de sokan az alapvető pszichológiai törvényekkel sincsenek tisztában. Egyikük panaszkodott, hogy továbbképzésre kell menniük. Találd ki, miről tanultak! A kézmosásról!”
Negyven, ötven, hatvan, nyolcvan
Amikor távol volt a gyerektől, Szilvi azzal tartotta magában a lelket, hogy folyamatosan tejet fejt neki. Nehezen indult be, az elején cseppenként gyűjtötték össze, és fecskendővel vitték el a kislánynak.
“Hihetetlen küzdelem ilyen helyzetben megtartani a tejet. És akkor az orrod előtt öntik ki a csapba! Mert biztos azért bukik a gyerek, mert olyat ettél, amit nem kellett volna”. A negyedik hétre a kislány kardiológiai szempontból jól volt, csak azért nem engedték haza, mert bukott.
“Végre elkezdett stabilan negyveneket enni, akkor azt kérdezték, miért nem ötvenet eszik. Aztán folytatódott, hogy nem mehet el, ameddig nincs meg a hatvan. Majd a nyolcvan. Már rémálmok gyötörtek” – mondja Szilvi. “És a végére valahogy elhittem, hogy képtelen vagyok ellátni. Hirtelen azt éreztem, talán jobb, ha marad. Pedig az ember pillanatok alatt felnő a feladathoz, ha hagyják”.
Egy augusztusi hétfőn mehettek haza. Szilvi egész nap a karjában tartotta a kicsit, a babzsákba feküdt vele, úgy aludtak. “Ha a gyereked életéért harcolsz, rájössz, hogy nincs csodálatosabb, mint hogy válaszolhatsz a szükségleteire! Hogy ha sír éjszaka, akkor magadhoz veheted. Hogy ez nem nyűg, hanem ajándék.
Boró félévesen újabb katéterezésen esett át, majd egyéves korában vérátömlesztést kapott.
Műtét után jobb, ha nem látja a szülő
“Eljött az idő. Le fogják állítani a szívét, felnyitják, és megpróbálják a kamrák közötti nagy lyukat befoltozni. Azt érezzük, hogy ehhez nagyon gyengék vagyunk” – írták a szülők a barátoknak 2011 októberében egy újabb négyhetes kórházi tortúra előtt.
“Ezt a műtétet nehezebben éltük meg. Egy újszülöttet is szeretsz, de még nem ismered annyira, nincs annyi közös emléketek” – tekint vissza az apa. “Az volt a legszívfájdítóbb, amikor el kellett hagynunk a műtő előtt. Még ébren volt. Becsukódott az ajtó, összekapaszkodtunk, sírtunk, sétáltunk, próbáltam Szilviben tartani a lelket. Aztán a kórházban én omlottam össze, mert eltelt hét óra, és még nem hozták ki. Soha nem éreztem még ilyen kiszolgáltatottnak magam. A műtét után nem javasolják a látogatást, mert olyan állapotban van, hogy jobb, ha azt nem látjuk. Az operáció sikerült, azonban később a seb elgennyesedett, újra fel kellett nyitni a mellkasát, megint irány a műtő”.
Csak szeretni
Boróka ma hároméves, táncol, énekel, örül az életnek. “Persze maradtak hegek a testén is, a lelkében is, sokáig alvászavaros volt. Egyébként meg nem mondanád róla, miken ment keresztül” – mondja az édesanyja.
A szülők korábban is szerettek volna kistestvért, de nem akarták stressznek kitenni a magzatot, a kórház után azonban annyira felszabadultak, hogy ősszel megszületett Bátor. Amíg várták, egy percig sem kételkedtek abban, hogy akkor is megtartják, ha nem egészséges. Úgy összekovácsolta őket a pokoljárás, hogy már csak szeretni akartak. Tudták, együtt bármit kibírnak.
Kapcsolódó cikkek
