Rémes kétéves – az elnevezés arra utal, hogy a cuki babából egyik napról a másikra hisztis, dacos kisgyerek lesz, aki mindenre nemmel válaszol, próbára téve a környezete idegrendszerét. Még mindig sokan hiszik azt, hogy ilyenkor kell szigorúan, sőt keményen fellépni, nehogy a gyerek neveletlen, önző nagy gyerekké, felnőtté váljon. Nem is tévedhetnének nagyobbat, akik így gondolkoznak.
A kétévesek kíváncsiak, fantáziadúsak, egyre önállóbbak és néhány ügyes trükkel, na és türelemmel sokkal könnyebben átvészelhetjük ezt az időszakot, amit jobb híján dackorszaknak szoktunk nevezni.
Miről szól a dackorszak?
Szülőként talán furcsa azt hallani, hogy a dackorszak teljesen egészséges, sőt kívánatos viselkedés kétéves kor környékén. A kisgyerek amint megtanul járni, elkezdi felfedezni a világot maga körül. Rengeteg újdonsággal találkozik, amelyek fizikailag és érzelmileg is kihívások elé állítják. Miközben egyre több mindent tud, a világ arra is rávilágít, hogy milyen kicsi még és, mennyi mindenben segítségre szorul. Ez érzelmileg megterhelő számára. És bár egyre jobban képes kifejezni a vágyait, az akaratát, az érzelmek kordában tartása, szabályozása és a türelem gyakorlása még – életkorából következően – nem megy. Csalódottságában, amikor nem vagy nem úgy megy valami, ahogyan szeretné, frusztrált lesz, elkeseredett, sírni, hisztizni kezd.
Ráadásul a felnőttek sokszor elkövetik azt a hibát, hogy sok mindent magyarázni kezdenek, intellektualizálnak, noha egy kétéves még nincs teljesen tisztában az ok-okozati összefüggéssel, a következmény vagy az idő fogalmával.
Hogyan gondolkozzunk a dackorszakról és milyen stratégiákat alkalmazzunk?
Először is fogadjuk el, hogy ez a korszak fontos a gyerek fejlődése szempontjából. Éppen a mi reakcióink segíthetik vagy épp gátolhatják, hogy megismerje a türelmet, az elfogadást, hogy akkor is szeretve van, ha üvöltve sír, nem csak akkor, amikor kezed bárány. Megtanulhatja a szülői reakcióból azt is, hogyan uralkodunk az érzelmeinken, hogyan vagyunk képesek verbalizálni és szabályozni.
Fontos, hogy reális elvárásaink legyenek. Csak azért, mert a gyerekünk már jár és beszél, önállóan eszik és nagyjából öltözködni is tud, még nem jelenti azt, hogy ő már nagy és megért összetett utasításokat, főleg nem érzelmi téren.
Az elfogadás nem azt jelenti, hogy mindent szabad. Azaz világos határokra van szükség, büntetés nélkül. Nem elfogadható mások fizikai vagy szóbeli bántása, de az sem, hogyha ez megtörténik (pl. odacsap egy másik gyerekre a játszótéren), akkor mi hasonló bánásmódot alkalmazunk.
Nagyon fontos, talán a türelem mellett a legfontosabb, a következetes rutin. Miért? A kiszámítható napirend biztonságot ad a gyereknek, ha tudja, mi után mi következik, mi, hogy szokás a családjában, a környezetében, akkor az olyan kapaszkodó, amely csökkenti a szorongását.
A kétévesek már szeretnének valamilyen döntést hozni, vágynak arra, hogy valamilyen módon beleszólhassanak az őket érintő kérdésekbe. Legyünk óvatosak, de nagyvonalúak: kínáljunk fel választási lehetőséget egyszerű dolgokban. Például miért ne dönthetné el egy kétéves, hogy a piros vagy kék szoknyát vegye fel? Vagy, hogy almát vagy körtét kér-e uzsonnára? Nyilván ne ő döntse el, hogy a szekrényből mit vegyen fel, mert akkor könnyen lehet, hogy szandálba menne télen és a milyen gyümölcsöt szeretnél kérdés is lehet öngól, ha olyat kér, aminek nincs szezonja vagy épp nincs otthon az a fajta. De két dolog közül – amelyet cselesen mi határoztunk meg – miért ne választhatna?
Sokat segíthetünk azzal is egy feldúlt kétévesnek, ha mutatunk olyan technikákat, amelyek segítségével könnyebben megnyugodhat. Ez sok minden lehet, a lényeg, hogy a szülő is magáénak érezze, mert csak így tudja hitelesen képviselni: lehet ez kilégzés, ellazulás, helyváltoztatás vagy valamilyen légzőgyakorlat. Mindegy mi az, a lényeg, hogy közösen alakítsunk ki valamit, ami nekünk beválik.
Forrás: parents.com
Kapcsolódó cikkek
