Összeszorított öklökkel és könnybe lábadt szemekkel mondja: “De én nem egy hámozott banánt akartam!”. Másodpercek alatt változik át a gyermekünk boldog kisgyerekből vigasztalhatatlanná.
Aztán pedig ott vagyunk mi, a gyermek felett állva, értetlenül, azon gondolkodva, mégis hogy okozhat egy meghámozott banán ekkora fájdalmat és dühöt? Ki hitte volna, igaz?
Mégis miért sír a gyermekem olyan sokat?
Könnyű elfeledkezni arról, hogy a gyerekeink gyerekek, nem pedig mini felnőttek. És bár egy meghámozott banán nem garantálja a felnőtt logika szerint az agy megsemmisülését, de az ő kis fejlődő elméjükét igen. Gondoljunk csak a jelzőlámpák fényeire. Piros. Sárga. Zöld.
Nos, a piros jelöli az agytörzsnek nevezett régiót. Ez a mi éber rendszerünk, amely folyamatosan a fenyegetések után kutat. Amikor az agytörzs fenyegetést észlel, vagy túl- vagy éppen alul stimulált, küzdési, menekülési vagy lefagyási reakciót vált ki. Amikor ez a terület fel van tüzelve, gyermekeink érzelmei is hasonlóan reagálnak.
Mind láttuk már gyermekeinket ütlegelni, rugdosni, menekülni vagy éppen ledermedni. Így teszi lehetővé számukra az anyatermészet, hogy felszabaduljanak a stresszhatás alól. És mivel a kisgyerekek még nem tudják megnevezni, megszelídíteni vagy kezelni a nagy érzelmeket, így mi csak azt látjuk, hogy a gyermekünk a padlón fetreng, könnyes szemekkel, egy meghámozott banán miatt. Amikor gyermekünknél az agy ezen területe aktív, sokat segít, ha tudatjuk velük, hogy biztonságban vannak. Amikor az agytörzs újra biztonságosnak érzi a helyzetet, újra szabályozza és integrálja a szituációt.
A sárga a limbikus régió, vagy a középső agy, amely az érzelmeink kontrollálásáért felel. A limbikus kéreg szorosan együttműködve az agytörzzsel dolgozik az érzelmeink szabályozásán. Amikor gyermekünket agyának ezen része irányítja, a stressz felszabadításának a módja a nyafogás lesz. A nyafogás egyfajta sírás: segítségkiáltás testünk szabályozására. A gyermekünk azt akarja, hogy meghallgassuk, és kifejezésre juthassanak érzései.
A zöld egy magasabb szintű tanulásra képes régió, a prefrontális kéreg. Itt történnek a fontos tanulási folyamatok, mint a személyes benyomások, az impulzusok irányítása, az érvelés, a problémamegoldás és az empátia. Szülőként sokszor szeretnénk siettetni az agy ezen részét, hogy mihamarabb megtaníthassuk gyermekünknek a leckét, ugye? De ez nem olyan egyszerű. Kutatások kimutatták, hogy a prefrontális lebeny fejlődése egészen a húszas éveink közepéig vagy végéig is eltart.
Ez azt jelenti, hogy sok időbe telik ezen a képességek elsajátítása és kiművelése, amelyeket elvárunk gyerekeinktől, hogy magukévá tegyenek és alkalmazzanak. Ezek a képességek, az agytörzs reaktív viselkedésmintáival szemben mind tanultak. Csakúgy, mint a matematika, a tudományok vagy az olvasás. Így gyermekeink tulajdonképpen nem tudják megindokolni tetteiket úgy, ahogy mi tesszük. Legalább is még nem.
Daniel Siegel pszichiáter egy hatékony módszert kínál ahhoz, hogy megtaníthassuk a gyereket az agyuk megismerésére. Ha mi is, és gyermekeink és megértjük az agy működését, hogy miért alakulnak ki az érzések és a különböző viselkedésminták, könnyebben tudunk ezek mögé nézni, kapcsolódni, megnevezni és kezelni őket.
Mit tehetünk, ha a kisgyermekünk látszólag minden ok nélkül sír?
Térjünk vissza a banános alaphelyzethez.
Nagy a kísértés, hogy csak azt mondjuk “Hagyd abban a sírást!” vagy “Ne sírj már!”. Ilyenkor a testünk minden porcikája azt kiáltaná, hogy “Jól van, rendben, itt van a hülye banán. Csitt, abbahagynád végre a sírást? Nem olyan nagy kérés ez!”
De mielőtt még belemerülünk ezekbe a mondatokba, gondolkodjunk el. Ez a helyzet egy lehetőség arra, hogy biztonságot sugalljunk (így hatva az agy piros részére) és meghalljuk és elismerjük gyermekünk érzelmeit (hatva a sárga részre). Ez lehetőség arra is, hogy együtt oldjuk meg a meghámozott banán kérdését (tanítva valamit az agy zöld részének is).
Hogy is kezdjünk hozzá? Először is vegyünk egy mély levegőt. Guggoljunk le a gyermekhez, nézzünk a szemébe, és kommunikáljunk biztonságot. “Dühösnek tűnsz. Nem hámozott banánt szerettél volna, ugye?”
Azzal, hogy kihangsúlyozzuk, mi a helyzet, elismerjük a gyermekünk érzelmeit, anélkül hogy ítélkeznénk, mert lássuk be, egy ténymegállapítás nem ítélkezés. Amikor újra felajánljuk a meghámozott banánt mondhatunk olyasmit, hogy “Látom szomorú/csalódott vagy. Rendben van, hogy sírsz. Itt vagyok.” Az ilyen kijelentések segítenek szavakba önteni a gyermek érzelmeit. Ez azért fontos, mert segít megtanulni, hogyan értsék meg a bennük lejátszódó folyamatokat, és hogyan kommunikálják a saját érzelmeiket.
Ahogy kimondjuk ezeket a szavakat, fontos, hogy valóban úgy is gondoljuk. Valóban legyünk ott velük, hiszen ők csak most kezdik el megtanulni, mik is azok az érzéseknek nevezett dolgok, ideértve a haragot, csalódottságot, és igen, a dühöt is. Ha együtt tudunk lenni velük ilyen helyzetekben, akkor megtanulják, hogy nyugodtan megélhetik érzéseiket, és hogy minden érzést tiszteletben tartunk.
Hogy húzhatunk szerethető korlátokat?
A szerethető korlátok világosak, határozottak és tiszteletteljesek. Általuk a gyermek meg tudja élni a felfokozott érzéseit is, miközben segítik megfelelően átirányítani ezeket. A korábban említett példa alapján mondhatnánk például, hogy “Itt a banánod. Ha nem ma hámoznád meg, csak holnap, azt is megteheted. Ez a te banánod. Itt van, ha szeretnéd.” Ahelyett, hogy dühösek lennénk, olyan szavakat használunk, amelyek vezetni tudják a gyermeket az érzelmei feldolgozásában, segítenek kifejezni ezeket, és változtatni.
Hogy reagálunk mi magunk ezekre az érzelmekre?
Ha a gyerekünk mellett ülünk, miközben ő éppen kiborul, érdemes egy pillanatra elgondolkodni, mi zajlik éppen bennünk. Mi történik a testünkkel? Milyen a légzésünk üteme? Be van feszülve a vállunk? A fülünkben halljuk dobogni a szívünket, ahelyett, hogy nyugodtan verjen a bordáink mögött? Az arckifejezésünk ingerült, miközben minden arcizmunkat megfeszítjük?
Ha igen, vegyünk egy mély lélegzetet, lágyítsunk az arcvonásainkon, és lélegezzünk egyenletesen. Képzeljünk el egy olyan pillanatot, amikor békében és boldogságban voltunk a gyermekünkkel. Vagy megöleltük. Esetleg amikor a csodálatos, nagy szemébe néztünk, mikor még újszülött volt. Lélegezzünk egyenletesen, miközben a boldog emlékre gondolunk.
Hogy működik az érzelmi váltás?
Amint együtt ülünk a gyerekkel, és ő érzi a rengeteg érzést, amely benne kavarog, valószínűleg továbbra is sírni fog. De a váltás már ekkor megkezdődik. Ahogy próbálja ezeket feldolgozni, elveheti és meghámozhatja a banánt, megeheti, és boldogan továbbmehet. De választhatja azt is, hogy nem veszi el. És az is teljesen rendben van.
Nem számít, mi lesz a banán sorsa, a gyerek úgy érezheti, hogy meghallgattuk. És annak ellenére, hogy nagy/félelmetes/csúnya érzésekkel foglalkozott, nem kellett őrültnek/dühösnek/frusztráltnak éreznie magát.
Ha kapcsolódunk a gyermekkel, megerősítjük az érzéseiben, segítünk megnevezni és megszelídíteni ezeket, azzal két fontos üzenetet is küldünk felé: az egyik, hogy bízhat bennünk még akkor is, ha jelentős érzésekről van szó, és hogy szerethet akkor is, amikor határokat húzunk. Az, hogy mi lesz a banán sorsa, sokkal kevésbé fontos, mint ezek.
Minden alkalommal, amikor segítünk neki megküzdeni egy nagyobb érzéssel, fejlődés történik. A piros és sárga agyterület biztonságban érzi magát, és tudja, hogy meghallgatták. A zöld agyterület tapasztalatai fejlődnek, és új agyi kapcsolatokat hoznak létre. Minden alkalommal, amikor ezek a minták – biztonság, érvényesítés, szabályozás – ismétlődnek, és minél mélyebb a kapcsolatunk, annál valószínűbb, hogy új, tanult készségekké válnak.
(VIA)
Kapcsolódó írásaink:
- Ezek a legjobb trükkök a hiszti kezelésére az anyukák szerint
- Hiszti vagy “összeomlás”?
- Miért az empátia a legjobb válasz a hisztire?
Kapcsolódó cikkek
