Mielőtt gyerekeim születtek, naivan azt hittem, hogy az anyaság egy velünk született, szívből jövő, amolyan szeretet, megérzés és aggodalom alapú dolog. Régen elnézegetve a családokat a városban, a szupermarketben, a strandon legtöbbször az járt a fejemben, hogy milyen szépek így együtt. A gyerekek mosolya, az anya ölelése, az apa kacaja elég volt ahhoz, hogy azt érezzem, minden rendben van.
Ha a gyerekek illendően megköszönték a fagylaltot, puszit nyomtak az anyukájuk arcára, a jégkrém csomagolását pedig a kukába dobták, úgy gondoltam, a szülők igen jó munkát végeznek. Ha mindeközben a gyerekek tetőtől-talpig sarasak voltak, lánylétükre rövid, fiúlétükre hosszú hajuk volt, vagy műanyagpalackból ittak gyümölcslevet, az nem sarkallt arra, hogy bármilyen kritikát fogalmazzak meg magamban. Azt sem néztem, hogy az anya vegán, cukormentes, lebomló csomagolású jégkrémet vett-e, hogy az apa Montessori-elvek szerint játszik-e a gyerekkel, vagy hogy összesen mennyi édességet engedélyeztek a vízparti tartózkodás ideje alatt. A gyerekek láthatóan boldogok voltak, szeretetben nevelkedtek, egy számomra – ránézésre – tökéletes szülőpárral.
Amikor aztán várandós lettem, és már kézzel foghatóvá vált, hogy én is nagybetűs anya leszek, hirtelen a nyakamba szakadt egy olyan nyomás, aminek létezéséről korábban sejtésem sem volt.
LEGYÉL TÖKÉLETES ANYA!
Apró korom óta nagyon komoly megfelelési kényszerrel küzdök, mindent a legjobban, a leggyorsabban, a legszebben szeretnék csinálni, minden díjat, tanulmányi versenyt meg szeretnék nyerni, mindeközben az is fontos, hogy mindenki szeressen. Nagyon sokat kellett dolgoznom ahhoz, hogy fiatal felnőttként valamennyire engedni tudjak a saját magam felé támasztott lehetetlen elvárásokból. Erre tessék: jött az anyaság.
Fogalmam sem volt arról, hogy az anyaszerepnek szigorú követelményei vannak, sőt, szigorú szabályai. Ahogy arról sem, hogy sutba dobhatom az ösztönös nevelést, amikor olyan démonokkal kell megküzdeni, mint a TÁPSZER, a CUKOR és a SCREEN TIME.
Tényleg nem tudtam, hogy egy anyatej-tápszer, hordozó-babakocsi ellentétből táplálkozó, háborús övezetbe csöppenek majd. Azt sem sejtettem, hogy az anyáknak mindig, minden körülmények között muszáj főzni. Váratlanul ért, hogy mindenkinek van egy röpke eszmefuttatása arról, mit csinálok rosszul anyaként, ahogy az is meglepett, hogy a fodrász letol, amiért gumicukrot adok a kisfiamnak, miután ügyesen végigülte a hajnyírást.
Igen. Ilyen is volt. Mivel tudtam, hogy a kicsi nem bírja a hajazást, mielőtt beült a fodrász székébe, bevetettem a jutalmazási/zsarolási technikát (ki minek hívja). Azt mondtam neki, hogy ha ügyes lesz, kap utána egy gumicukrot. (Ami amúgy tényleg bio, vegán és nem tartalmaz hozzáadott cukrot. Esküszöm!) De ha hisztizni fog, akkor nem lesz gumicukor! Erre a fodrász élcelődve megjegyezte: “Még jó, hogy csak a jó magatartást jutalmazzuk mérgekkel!” Szóval én ilyenekre tényleg nem készültem, amikor két csíkot mutatott az a bizonyos teszt.
Van az a pont, amikor betelik a pohár
Az anyaságban is tökéletes akartam lenni, ahogy korábban minden másban. Életmódot váltottam. A szoptatást is addig erőltettem, míg majdnem belepusztultam. Mintaszerű napi rutint tartottam. Natúrkozmetikumokat használunk. Ha a kicsit fegyelmezni kellett, szeretetteljes módszert alkalmaztam. Igyekeztem folyamatosan fejleszteni, játszani, és megteremteni az egyensúlyt az együtt-, különalvásban. De valaki így is mindig jobban tudta, hogyan lehetnék sokkal jobb anya, s valahogy ezt mindenki szerette is a tudtomra adni. Kritikák, összesúgások, kéretlen tanácsok vadidegenektől a játszótéren, negatív kommentek a közösségi médiában… Egyszóval családon belül és kívül is volt tipp bőséggel, hogy min lehetne javítani.
A szorongás minden pillanatomat megbélyegezte. Úgy éreztem, sosem leszek jó anya. Nem ismerem jól a szabályokat? Nem értem, hol csúszok el mindig, miért bukok meg, ítélnek el ezért, azért, amazért. A legtöbbször más anyák. Aztán egy idő után betelt a pohár. Valami elpattant bennem és úgy döntöttem, hogy ha úgy érzem, hogy gyermekeimnek az én módszerem a legjobb, akkor úgy is fogom csinálni. Szóval feladtam a tökéletes anya ideált mint célt – vállalom.
Igen, eszünk gyors ételt. Igen, nem főzök gyakran. Igen, nálunk a fiúk szoktak mesét nézni. Igen, előfordul, hogy kiabálok velük, amikor egetverő hülyeséget csinálnak. Sőt, urambocsá, valóban be szoktam ígérni nekik egy-egy gumicukrot, ha valamit nagyon nem akarnak megcsinálni, és már minden más eszköz kifogyott a fegyvertáramból. A későbbiekben tervezek nekik zsebpénzt adni. Nem gondolom, hogy száműzni fogom őket, ha hármasnál rosszabb jeggyel állítanak haza az iskolából. Valószínűleg engedni fogom, hogy gyalog vagy tömegközlekedéssel járjanak iskolába. Nem gondolnám, hogy a leglelkesebb tagja leszek majd a szülői munkaközösségnek. És előbb-utóbb (bár inkább utóbb mint előbb) valószínűleg még mobiltelefont is fogok nekik vásárolni.
Ha pedig valakinek nem tetszik, ám legyen. Mert amíg a fiaim boldog, egészséges, kiegyensúlyozott gyerekek, akik elismerik, ha hibáznak, akik az üzletben előre köszönnek, megmentik a gyíkokat és az imádkozó sáskákat, együtt építenek a pajtásaikkal ahelyett, hogy lerúgnák mások alkotásait, és addig, amíg nap végén a nyakamat átölelve szorítanak magukhoz egy-egy puszira, addig szerintem én igenis tökéletes anya vagyok számukra!
Kapcsolódó cikkek
