A kezemből pedig majdnem kiesett a fakanál, hiszen a szövegkörnyezetből kiderült, rólam van szó.
Körülbelül fél éve költöztünk be a lift nélküli panelház legfelső emeletére, és azóta örvendeztetjük az ott lakókat a gyerekek különféle műsorszámaival. Amúgy is hiszti korszakban vagyunk, a nagyobbiknál tombol a testvérféltékenység, a kisebbik pedig most kezdi megérteni, hogy van saját akarata és ezt előszeretettel tesztelgeti is rajtunk. A költözést is nehezen dolgozzák fel. El kell, ismerjem, nem épp a legcsendesebb napjainkat éljük mostanában. Családi házban laktunk eddig, ott kedvünkre lehetett hangoskodni, nem zavart senkit. Nyilván tudtuk, hogy egy társasházban másoknak is lesz majd “ráhallásuk” a gyerekek kiselőadásaira, de hogy ilyen helyzetbe kerülök majd emiatt, azt sosem gondoltam volna.
A reggeli elindulás és az esti fektetős fesztivál nálunk alap. Ehhez még heti egyszer betársulnak a horror “hajmosás-különszámok” – ami a vizesblokk tökéletes hangvezető képességének hála lehallatszik egészen a földszintig -, illetve változó műsoridőben a “nem szeretlek mami, rossz vagy mami” epizódok is bejátszanak, különösen, ha kikapcsolom az esti mesét, vagy amikor elsőszülöttem nem kapja meg, amit adott pillanatban épp a fejébe vett. Tiszta ingyen cirkusz az életünk.
A kedvencem azonban az Oscar-díjra esélyes “Fáj a lábam, nem bírok felmenni a lépcsőn” jelenet, amire gyermekem a kocsiból kiszállva kezd rá, és amely nagyjából mindig a második emeletre felérve – nyilván Szuperanya 2. lakása előtt – csúcsosodik ki egy orbitális nagy hisztiben, majd a maradék két emeletre jut a levezetés.
Nem vagyok szent. Gyakran vagyok feszült, sőt türelmetlen, de leginkább irtózatosan fáradt. Nyilván velem is előfordul, hogy a nap végén már az aznap negyedik lépcsőmászós hisztire azt reagálom, hogy “akkor viszlát és fent találkozunk,” vagy hogy “édes Istenem kapkodd már a lábaid, kisfiam”. Mindezt legtöbbször egy jól megtömött IKEA-s szatyorral (mert még mindig hordjuk ám át a holmijainkat a régi lakásból) és a kisebbik gyerekkel a karomon egyensúlyozva történik.
Arra is van példa, hogy estére már elszakad a cérnám és elkiabálom magam, hogy “Na most már elég legyen ebből!”. Olyan is előfordult már, hogy akkor is hajat mostam a gyereknek, amikor sírva tiltakozott ellene. Igen, volt, hogy elvettem tőle az ebédet, mert búvárkodott a levesében. És igen, hiába ordított, nem adtam már vissza neki, mert úgy gondoltam, akkor tanulja meg a leckét, ha tisztában van a tetteinek a következményeivel. Ezek közben lehet végig nyitva volt az ablakunk, és a családi összefeszüléseinkből a nagyvilág is kapott egy kis ízelítőt.
De sosem gondoltam, hogy a házban élő “mintaanyák” majd kiszavaznak, és ilyen gyorsan és visszafordíthatatlanul megbélyegeznek “rossz anyaként”. Amikor egyik nap a leves kavargatása közben a saját ablakom alatt kezdtek neki kielemezni, hogy “És te mit szólsz az új családhoz a lépcsőházban?”, először nem hittem a fülemnek. Másodszorra legszívesebben kikiabáltam volna, hogy “amúgy sziasztok, itt vagyok és mindent hallok, beszéljünk róla, hogy mi is a problémátok!” Azonban inkább csak pityeregni kezdtem.
Napokon keresztül őrlődtem. Előre féltem minden egyes hazaérkezésünkkor, hogy vajon nagyfiam ma is kivágja-e a lépcsőmászós hisztit, a kicsi megengedi-e, hogy végig felcipeljem, vagy félúton ő is sírni kezd, mert már egyedül szeretne lépcsőzni? Mit fognak rólunk gondolni, ha megint hangoskodunk? Próbáltam a gyerekeket csendben tartani a lépcsőházban és a lakásban is, ez nyilván nem sikerült, de legalább még feszültebb lett tőle a légkör otthon.
Egyik nap aztán – éppen front lehetett, vagy bolygóegyüttállás, vagy fogjuk, amire csak akarjuk – különösen kemény hisztiket tolt kedvenc utód duóm. Lehetett már vagy este tíz óra, mire végre sikeresen ágyba tettük őket. Férjemmel hatalmas sóhajtások közepette huppantunk ki az erkélyre egy-egy pohár bor társaságában. Nem is szóltunk egymáshoz. Mind a ketten csak ültünk és csendben konstatáltuk: túléltük a napot. Egyszer csak a tücsök ciripelést és a városból felszűrődő utcabál zenéjét élesen túlharsogva, üvöltés hallatszott az elsőről, Szuperanya 1-ék lakása felől:
“A jó Isteneteket már! Alvás, azt mondtam!”
Mosolyogva néztünk egymásra a férjemmel, és szinte egyszerre szólaltunk meg: “Tuti, hogy front”. Egy másik alkalommal este, éppen edzés után sétáltam felfelé a lépcsőházban, amikor Szuperanya 2. lakása előtt elhaladva megcsapta a fülemet a kiabálás:
“Megmondtam, hogy addig nem eszel, amíg nem mosol kezet. Hallod? Hahó, hallottad, hogy azt mondtam, menj és mosd meg a kezed? Fiam, most azonnal húzzál kezet mosni!”
Úgyhogy most komolyan gondolkodom azon, hogy a lépcsőházi faliújságra kifüggesztem, hogy “Szuperanya 1 és Szuperanya 2, szeretettel látlak titeket egy kávéra! Ismerjük meg egymást egy kicsit jobban. Kapucsengőm: Rossz anya.”
Kapcsolódó cikkeink:
- Instatökéletes világ vs. valóság
- Anya, te hogy bírtad?
- Úristen, ez tényleg én vagyok?
- Bezzeganyák, kíméljetek!
- A szabályok azért vannak, hogy néha megszegjük őket
- Kávétól kávéig élek… Ez lenne az anyaság?
- Te alszol, én virrasztok – Hol itt az igazság?
Kapcsolódó cikkek
