Valóban az: ezt meg kell tiltani, sőt meg kell előzni! De miért akarjuk, hogy este minél korábban ágyba bújjon? Mert látjuk rajta, hogy végtelenül fáradt? Rendben: a gyereknek ágyban a helye, meg kell teremtenünk a nyugodt elalvás körülményeit, és ragaszkodnunk kell elhatározásunkhoz, akkor is, ha ennek kisebb összezördülés az ára.
Ha viszont kizárólag azért küldjük korábban aludni, mert a mi kényelmünk úgy kívánja, akkor nem jogos a kicsire büntetést kiszabni, ha mégsem akar az ágyában maradni. És mi a helyzet, ha sáros lábbal betrappol a konyhába? Helyénvaló a nyakleves vagy a kiabálás? Ugyanígy üvöltenénk vele, ha nem épp egy órája mostunk volna fel? Tudja szegény egyáltalán, hogy rosszat tett? Észrevette vajon, hogy sáros a csizmája? Nem lehet, hogy halaszthatatlan dolog miatt rohant végig a lakáson?
Mielőtt szidni kezdenénk, érdemes feltenni a kérdést: valóban ő a hibás? Ha igen, ám legyen: a gyerekeknek és a szülőknek egyaránt szükségük van korlátokra, értelmes szabályok bevezetésére. Ám nagyon fontos, hogy mindezt hogyan tesszük.
Büntetés vagy példamutatás?
Miért engedelmeskedik a gyerek? Miért győzi le önmagát? Ennek több oka is lehet. Az egyik, hogy fél a büntetéstől, és vágyik a jutalomra. Ám ha pusztán erre hagyatkoznánk, biztosan nem érnénk el azt, hogy valóban megtanulja, és más helyzetekben is alkalmazza a megfelelő viselkedést. Ő ugyanis csak addig lesz “jó”, amíg fennáll a büntetés vagy a jutalmazás lehetősége. A büntetés valójában nem szünteti meg azt a késztetést, hogy “rosszalkodjon”, csak elnyomja.
Sokkal szerencsésebb, ha azért követ bizonyos viselkedésfajtákat, mert hasonlítani vágyik a szülőkhöz vagy a nagyobb testvérhez. A legtöbben elindulnak ezen az úton: hosszú távon azonosulnak szüleikkel, mintának tekintik az otthon tapasztalt viselkedésformákat. De nem árt itt is vigyázni! A gyerek nem válogat, mindent utánoz, amit szüleitől lát: az illedelmes étkezést ugyanúgy, mint a trehányságot, a csúnya beszédet! A szülő nem teheti meg büntetlenül, hogy bort iszik és vizet prédikál.
Rosszalkodás?
Könnyen lehet, hogy a gyerek egészen mást tekint “rosszalkodásnak“, mint a szülő. Álljunk meg egy picit ennél a szónál: rosszalkodás. Azért szerepelt eddig idézőjelben, mert ilyen valójában nincs.
Vannak bizonyos viselkedésformák, amelyek nemkívánatosak abban a helyzetben. Ezekről kell beszélnünk, amikor megszidjuk. “Ne kend szét a lekvárt az asztalon!” “Dühös vagyok, mert megint a szobában fociztok!” Így tudja azonosítani a gyerek, hogy mit ne tegyen legközelebb. Azzal semmit sem tud kezdeni, hogy “ne legyél rossz!” Sőt: próbálgatni fogja, vajon mi minden tartozik ebbe a fogalomkörbe. Na, ettől óvja meg a sors a szülőket!
Tisztázzuk, mit szabad és mit nem
A jutalmazás művészete
Ha élünk a jutalmazás nevelő hatásával, lehetőleg csak azt a viselkedést jutalmazzuk, amit valóban meg akarunk erősíteni. Szamárság – gondolhatnánk -, ki az a bolond, aki a rosszalkodást jutalmazza! Hát… vagyunk néhányan. Képzeljük el a következőt: a csemete üvöltve veri az asztalt, mert nem akarja megenni a körözöttes kenyeret. Mézest követel. Egy idő múlva szinte minden anya azt mondja magában: ezt nem hallgatom tovább, inkább egyen, amit akar. Amint letettük elé a mézes kenyeret, már meg is jutalmaztuk a hisztiért, még akkor is, ha közben mérgesen csóváljuk a fejünket.
Nézzünk egy másik esetet. Gyerekünk mindenáron a figyelem középpontjába akar kerülni. Hamar megtanulja, hogy ezt úgy érheti el legkönnyebben, ha rosszalkodik, hiszen akkor kénytelenek vagyunk rá figyelni. A szülő ilyenkor a szidással is jutalmaz: ezzel a gyerek máris elérte a célját, magára vonta a figyelmet. Ilyenkor kell észnél lenni, és a legrövidebb idő alatt határozottan leállítani ezt a viselkedést. Ezzel együtt el kell gondolkodnunk azon is – különösen akkor, ha többször ismétlődnek ezek a jelenetek -, hogy vajon elég (és megfelelő “minőségű”) figyelmet kap-e “békeidőben”.
Ha valóban helyes viselkedést jutalmazunk, ezzel nem ártunk neki. Az viszont fontos, hogyan kezdünk hozzá. Ne adjunk tárgyakat (játékot, édességet, pénzt).
A tárgy csak az adott pillanatban jutalmaz. A szülőnek újabb és újabb ajándékokkal kell előrukkolnia, hogy megtartsa a kérdéses viselkedést. De még így sem lesz sikeres, mivel a legtöbb gyerek hamarosan “telítődik”. A tárgyak elvesztik jutalomértéküket, csak gyűlnek, gyűlnek a polcokon. Célszerűbb, ha dicséretet, megkülönböztetett figyelmet kap, bár a dicsérettel is okosan kell bánni. A folyamatos dicséret unalmas, értéktelen. A dicséret csak akkor ér valamit, ha a gyerek érzi: szívből jön.
A család réme – a hiszti
A totyogó és a kiskamasz… Mi a közös ebben a két korszakban? Az, hogy a gyerek ekkor próbál meg önállósodni, és folyton azon munkálkodik, hogy kiderítse, meddig mehet el – hiszen rendszerint több szabadságot képzel vagy igényel magának, mint amennyit a szülő helyénvalónak tart. A kétéves az önálló tevékenység és az önálló döntések jogát szeretné megszerezni. A tizenkét éves a lustálkodás, a merengés, de emellett az idővel való szabad rendelkezés jogára is vágyik.
A kétéves egyedül akar csinálni mindent, és lehetőleg azonnal. Korlátozzák, mert nincsenek megfelelő fizikai képességei, tapasztalatai, és sokszor nem elég ügyes ahhoz, hogy keresztülvigye elképzelését. A kiskamasz hasonló cipőben jár, neki is “nagyobb” az akarata, mint a lehetőségei. A helyzet kilátástalanságát tovább fokozza, hogy a kétéves akarnok azt hiszi, a felnőttek tudják, ő mire gondol, mit szeretne, csak éppen valamiért nem akarják megérteni. A kamaszok viszont egy idő múlva eljutnak addig a megállapításig, hogy minden felnőtt gyengeelméjű, nem is érdemes a dolgokat megmagyarázni. Az érzelmi irányítottság kommunikációs zavarral társul. Nincs kiút: jön a hiszti – vagy kamaszoknál a szemtelenkedés, a passzív ellenállás.
Rendet szeretne
A hisztit látszólag bármi kiválthatja, akár az is, hogy kék helyett piros szívószálat teszünk a pohárba. Ezek a felnőtt számára érthetetlen eredetű hisztik többnyire azért robbannak ki, mert a kicsik ragaszkodnak az állandósághoz. Huszonévesen tökéletesen lényegtelennek véljük, milyen színű a szívószál. Kétéves fejjel ez nem mindegy. A palántának épp elég baja van azzal, hogy rendet rakjon a sok újonnan összeszedett tudomány közt, hogy biztosan tudjon tájékozódni ebben a változékony világban: kéretik a dolgokat nem összekeverni! A szívószál a megszokott kék legyen!
Az is gyakran előfordul, hogy a gyerek megérzi a szülő következetlenségét, megtalálja gyenge pontjait. Ha a felnőtt bizonytalan, a gyerek is az! Pedig ebben a korban mindennél jobban igényli az apróság az érzelmi biztonságot. Ha egyik nap szabad elaludni a tévé előtt, másik nap viszont egyedül kell a gyerekszobában, ha egyik nap elmaradhat a fogmosás, másnap viszont még félálomban is meg kell sikálni, akkor megér néhány hisztit a gyereknek, hogy kiderítse: mi is a rend itt valójában. Így próbálja meg rászorítani a szüleit arra, hogy meghúzzák a határokat, hogy szabályokat állítsanak.
A felnőtteknek van valamilyen értékrendjük, ennek segítségével tudnak tájékozódni az életben. A gyereknek még nincs ilyen – épp most szeretné kialakítani. Az átmeneti időszakban szüksége van a felnőttek segítségére. Gondoljuk át: mely szabályok fontosak nekünk, és ezekhez következetesen ragaszkodjunk. A semmire sem jó korlátokat viszont bontsuk le, ha magunk sem vagyunk biztosak abban, hogy a gyerek vagy a család hasznára válnak.
Kulcsszó: a türelem
Haszontalan korlát, amikor eleve azt mondjuk a gyereknek: ez neked úgysem sikerül. Nem tudod bekötni a cipődet, nem segíthetsz a felmosásban, nem találsz bele a kulcslyukba. De miért ne sikerülhetne? Ami nem veszélyes, és nem okoz kárt, azt mind meg lehet próbálni. Hiszen ettől ügyesedik. Hogyan tanulná meg a dolgokat másképp, mint gyakorlással? A “te ezt még úgysem tudod” helyett sokkal jobb ezt hallania: próbáld meg, ha nem megy, segítek. És még egy nagyon egyszerű ok: megúszunk egy hisztit, és ez mindennél gazdaságosabb megoldás.
Ha a csemete megkapja a lakáskulcsot, majd önerőből, vagy a mi segítségünkkel kinyitja az ajtót, ez lehet, hogy kicsit tovább tart, mint egyébként. Viszont ha a gyerektől megtagadjuk a próbálkozás lehetőségét, valószínű, hogy idegtépő hisztibe kezd. Megéri tehát az a kis időveszteség. A kulcsszó a türelem.
Égzengés idején
A kezdődő hisztit némi magyarázattal, cserelehetőség felajánlásával még leállíthatjuk. (“Nem veszünk csokit, de otthon sütünk bundás almát.”) Ebben az esetben mindig be kell tartani az ígéretet! Ha már késő, és a gyerek a földön fetrengve ordít, próbálkozhatunk figyelemeltereléssel. (“Odanézz, ott egy katica!”) A másik lehetőség, hogy fölkapjuk, határozottan magunkhoz öleljük, és ha kell, elvisszük a tett színhelyéről. Ettől is meglepődhet annyira, hogy leállítsa a “hisztigépet”, vagy legalább beszélni tudjunk a fejével. Verni, nyakon önteni, vagy más középkori nevelési eszközt bevetni nem tanácsos. Az sem barátságos eljárás, ha rácsukjuk az ajtót. Így pusztán riadalmat keltünk benne, de nem tisztázzuk az állapot gyökereit.
Ha együttlétünk során azt erősítjük meg benne, hogy lehet kérni is, nem csak követelni, hogy érdemes megbeszélni a dolgokat, hiszen többnyire létezik mindkét fél számára elfogadható megoldás, ezáltal nem csak a hisztik gyakoriságát csökkentjük. Egy életre jó mintát adtunk a vitás kérdések rendezéséhez.
Kapcsolódó cikkeink gyermeknevelés témában:
- Békés szülő, boldog gyermek: a békésebb szülővé válás 3 titka
- Az 5 leggyakoribb félreértés a gyereknevelésben
- A hiszti 10 pozitív hatása
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
