Mikor egy pár úgy dönt, hogy gyermeke lesz, előtte az összes lehetséges vonatkozást végiggondolja. Szeretik-e a gyerekeket, szót értenek-e velük, szeretnek-e velük foglalkozni. Lesz-e a kicsinek helye a lakásban, lesz-e rá elég idő, el tudják-e a majd tartani. Tudják-e folytatni a munkájukat, vagy ha nem, tudják-e majd másra, akár intézményre bízni a gyermeküket? Jó szülők lesznek-e? És elsősorban: pontosan miért is akarnak gyereket?
Igen, ideális esetben a szülők ezt mind végiggondolják. Csakhogy a valóság ritkán ideális, és az igazság az, hogy a legtöbb családba egyszerűen csak jön a gyerek, mert szeretnék, és kész. Vagy mert “összejött”. Persze, a többség azért ennél tudatosabb, és igenis megfontolja a gyerekvállalást, és azt is, hogy hogyan tudja majd megoldani. De még a legfelkészültebbeknél is ritka, hogy minden fontos szempontot végiggondoljanak. A többség érzelmileg dönt: “jó lenne egy gyerek, mert ez az élet rendje” – körülbelül így. Ami sokszor elsikkad, az a sok-sok praktikus vonatkozás, vagyis az, hogy hogyan fogják megoldani a mindennapokat.
Érdekes, hogy mikor csak álmodozunk a gyerekről, sosem az lebeg a szemünk előtt, hogy hogyan vacakolunk majd reggelente az overall cippzárjával, amikor már késésben vagyunk az óvodából, miközben a nagy iskolatáskája még be sincs csomagolva, és még uzsonnát is kéne készíteni, de az egyik visít, a másik meg nem tudja lehúzni a vécét… – szóval nem ilyen mindennapos jeleneteket képzelünk el, hanem egy mosolygó angyali arcocskát, egy gyönyörű kislányt vagy kisfiút, amint fut felénk, megölel, és azt mondja: szeretlek, anya!
Nos, szerencsére ilyen pillanatból is van sok, de vélhetően mind tudjátok, akik gyereket neveltek, hogy a mindennapokban azért ebből van a kevesebb. És amint megszületnek a gyerekek, pontosan ezek a mindennapos, praktikus vonatkozások lesznek a legfontosabbak.
Például az az egyszerű, és sokaknál egyre inkább alapvető kérdés, hogy: ki vigyáz a gyerekre.
Erre nemigen gondolunk részletekbe menőkig, amikor családot alapítunk. Valahogy az van bennünk, hogy majd együtt élünk, és kész. Igen ám, csak akkor még nem volt járvány, karantén, home office, home school, és egy csomó olyan dolog, ami most áthatja a napjainkat. Akkor még nem tudtuk, hogy nemsoká az egyik legégetőbb kérdés ez lesz: hogyan tudunk gyereket nevelni és dolgozni egyszerre?
Sokszor bizony sehogy, hacsak nincs segítségünk. Az elsődleges segítség pedig jó esetben a nagyszülő. még jobb esetben a nagyszülők. Ezekben a nehéz időkben sok-sok kisgyermekes család támaszkodik rájuk, de még járványhelyzet nélkül is sokszor adódik hogy mindkét szülőnek dolga van, és csak egy nagyi tudja megoldani a helyzetet.
Ez így rendben is van.
A gond abból adódhat, ha az elképzelések mások. Ha a fiatalok visszaélnek a nagymamák, nagypapák segítőkészségével, a nagyszülőknek viszont lenne saját életük is. Ilyenkor jönnek az ítéletek: “a nagyszülőnek kutya kötelessége vigyázni az unokáira ahányszor és amennyit csak a kell” – vagyis amikor a szülőnek szüksége van rá. De mi ez a szükséghelyzet? Egy tárgyalás? Egy fontos vizsga? Egy esti szórakozás? Vagy csak a fodrász és a körmös? Nem könnyű megmondani. De a tisztességes eljárás az, ha a segítség mértékét a segítő határozza meg. Vagyis annyiszor jön, amikor neki belefér, amikor még örömmel jön.
- Kapcsolódó: Amikor a nagyszülő nem szeret unokázni
Egy nagyszülőnek sem kötelessége ugyanis feltenni az életét a gyerekei életére. Vagyis az unokáiért élni, még akkor sem, ha imádja őket. A nagyszülői segítség adható, és jó, ha van, de nem kötelezően adandó, nem automatikusan elvárható. A túl sok segítség pedig pláne nem.
Attól még, hogy valaki nyugdíjas (már ha az egyáltalán, mert manapság igen sokan még aktívak ilyenkor), még nem azt jelenti, hogy ne lenne saját dolga, saját tervei. De csak ha a lábát lógatná egész nap, azt is megteheti, szíve joga. Ha jógázna, veteránautókat szerelne vagy hátizsákkal bejárná a világot, hát tessék. Nincs olyan szabály, hogy egy idősebb embernek annak kéne a legnagyobb boldogságnak lennie az életében, hogy az unokáival lehet. Nyilván jó, ha ez örömet okoz neki, de ha ő másban látja a sorsa értelmét, akkor ahhoz is joga van. Ugyanis nem ő döntött a gyerekek megszületéséről.
- Kapcsolódó: Neveletlen az unokám
Egy ideális világban csak annak lenne gyereke, akinek ideje is van rá – persze manapság ez még a legjobb szándék mellett sem működik. Eleve úgy vállalni azonban kicsiket, hogy majd a nagyi otthon lesz velük, ha kell, nem túl tisztességes. A legjobb az, ha csak annyi segítséget kérünk, ami még épp belefér a másiknak, vagy a kedvünkért kicsit még túl is megy a határain. De a hangsúly a ‘kicsit’ szón van.
Kapcsolódó cikkek
