Nem egyszerű kérdés, hogy más szülők hogyan kezelhetik a mi gyerekünket – különösen nyilvános helyen, például egy játszótéren.
Emily Edlynn, a Parents.com szakértője azt mondja, minél inkább arra összpontosítunk, hogy a gyermekünk mit tanulhat más gyerekektől és felnőttektől, annál jobb mindenkinek.
“A hétvégén másfél éves gyermekem egy kisebb gyerekeknek kijelölt játszótéren volt, és hagytam, hogy szaladgáljon, jól érezze magát. Épp egy másik, vele egykorú fiúval játszott a csúszdán, én pedig kicsit messzebbről figyeltem. Egyszer csak azt látom, hogy a másik gyermek anyja leveszi a fiamat a csúszdáról, hogy a fia lemehessen rajta, mivel az enyém útban volt. Kényelmetlenül éreztem magam, ahogy egyszerűen felkapta és letette, de nem tudtam, mit mondjak. Nem sokat jártam a parkban a fiammal a COVID miatt, nem tudom, mi a szokás. Mégis mit mondhatnék egy idegennek, ha nem szeretem, ahogy a gyermekemmel bánik?” – írja egy édesanya.
A parkokra és a játszóterekre általában úgy gondolunk, mint olyan helyekre, ahol a gyerekeink szociális készségei fejlődhetnek. Megtanulják például, hogyan kell felváltva játszani, új barátot szerezni egy jó kis homokozólapáttal, és “tárgyalni” arról, hogy ki megy át először az alagúton. Arra ritkábban gondolunk, hogy ezen a helyen a felnőttek társas készségei is fejlődhetnek.
Az ideális állapot – ami sok gyakorlást igényel – a magabiztosság és rugalmasság kellő kombinációja (akárcsak a gyerekeknél!) Mindenesetre a szülők nem csak naptejjel és rágcsálnivalókkal teli táskákat hoznak a játszótérre, hanem saját egyéni stílusukat és megközelítéseiket is.
Csak egy példa erre: a felügyelet szintje. Gondoljunk csak arra, mennyivel kevesebbet körözünk egy második, harmadik járni tanuló gyerek körül, mint az elsőnél!
Próbáljuk a jót meglátni a dolgokban!
Hiszen mindenki más kultúrát hoz magával. A fenti példánál maradva, lehetséges, hogy a másik anya olyan közegből jön, amelyet a szülői nevelés közösségi megközelítése jellemez, ahol a gyermek érintése, fizikai mozgatása természetes. Ettől ő talán inkább segítőkésznek érezte magát, nem pedig tolakodónak. Fordított esetben lehet, hogy nem is zavarná őt, így eszébe sem jutott, hogy esetleg határvonalat lép át.
- Kapcsolódó: Játszótéri illemkódex
Ez nem azt jelenti, hogy nekünk ezt el kell tűrnünk, ha minket zavar, de a hatékonyabb kommunikációban segít, ha inkább pozitív szándékot feltételezünk. Attól még fontos szabály, hogy engedély nélkül nem nyúlunk egymáshoz! A testi integritáshoz a gyereknek is joga van, és érdemes neki is mielőbb megtanítani ezt.
Kommunikáció konfrontáció helyett!
Sokak szerint az egész nagyon egyszerű, csak meg kell mondani a másiknak, hogy ne nyúljon a gyerekedhez. Ám a többség kellemetlenül érzi magát, ha konfrontálódnia kell azzal a kockázattal, hogy a helyzet még kellemetlenebbé válik.
A szakértő szerint jól működnek az efféle konstruktív mondatok: “Ó, a fiam akadályozta a fiadat, hogy lemenjen a csúszdán? Segíthetek!”; “Szia! Az anyja vagyok, és itt vagyok, ha segítenem kell neki a mozgásban.”
A legközvetlenebb, mégis barátságos: “Szia, mennyi idős a fiad? Olyan közel vannak egymáshoz! Ebben a korban nehezen adják át egymásnak a helyet. Csak szólj, ha a fiam útban van, és segítek! Azt hiszem, jobb neki, ha ismeri azokat az embereket, akik hozzáérnek. Köszönöm!”
De van egy másik szemléletmód is, ami szerint hagyni kell, hogy a gyerekek maguk oldják meg a konfliktusaikat, és nem kell beavatkozni (kivéve persze, ha veszélyes egy helyzet). Hiszen az az anya, aki egyszerűen levette az akadályt képező kisfiút a csúszdáról, tulajdonképpen megakadályozta, hogy a gyerekek fejlődjenek a vitakultúrájukban. Talán korainak tűnik, de nem az, hiszen a kortárs konfliktusokban javulnak a verbális készségek, az érzelemszabályozás, a problémamegoldó képesség – hogy csak néhány előnyt említsünk. Úgyhogy az úgynevezett támogató módszer hasznosabb lehet.
Hasznos mondatok lehetnek például az alábbiak:
“Látom, dühös vagy, hogy ott áll az útban!”
(Ez érzelmi tudatosságot épít, és azt tanítja, hogyan lehet érzelmeket kifejezni – például visítás vagy lökdösés helyett.)
“Mondd el neki, mit szeretnél! Le szeretnél menni a csúszdán, igaz? Kérd meg, hogy menjen arrébb kicsit!”
(Ez azt modellezi, hogyan kell szóban közölni valamit fizikai tettek helyett.)
A játékok megosztása például nagyon népszerű a szülők körében, az ilyen korú gyerekek viszont még túl kicsik ahhoz, hogy csak úgy odaadják a dolgaikat vagy együtt játszanak. Úgyhogy sokkal célravezetőbb, ha arra ösztönözzük a kicsit, hogy szóljon a másiknak, ha ő már végzett ezzel vagy azzal a tárggyal.
“A tapasztalatok szerint a gyerekek figyelme egyébként könnyen átirányítható másvalamire” – mondja a szakértő.
Kapcsolódó cikkek
