Fönnállása óta a tévével kapcsolatban a kifogások egész tárháza gyűlt össze. A tengerentúlon körülbelül húsz éve, nálunk pedig nagyjából a kereskedelmi televíziózás megindulásával egy időben hangzott el a vád: a tévé gátlástalan, és egyre több erőszakot sugároz.
A közvélemény aggódik, vajon nem veszélyezteti-e a képernyőn látható erőszak gyermekeink egészséges fejlődését. A gyerekek persze nem mérlegelik a kérdést, hanem általában előszeretettel tévéznek.
Amint a Pont Kiadó folyóiratának, a Fordulópontnak első számából kiderül: már 1977-ben egy átlagos amerikai gyermek – amennyiben naponta öt órát ücsörgött a tévé előtt – 13 éves korára csaknem 13 ezer ember elpusztításának volt szemtanúja a képernyőn. Brazíliában pedig egy szokásos estén a tévé csatornái összesen 64 gyilkosságot, 38 lövöldözést, 7 nemi erőszakot, 22 verekedést, 3 rablást és 23 megfélemlítést mutattak be. Kísérletek sora bizonyítja azóta is, hogy a látott erőszak általában növeli a gyermeki agresszivitást.
Belső képkészítés
Vekerdy Tamás gyermekpszichológus szerint a kisgyermeknek – ugyanúgy, mint nekünk – arra van szüksége, hogy a külvilágból és saját belső világából nyert élményeit folyamatosan földolgozhassa. E “művelet” legfontosabb formája nála a belső képkészítés, amelyet nagyon jól láthatunk akkor, ha például mesét olvasunk neki. Ránk néz ugyan, de látni: a belső mozit figyeli, a szavaink által életre kelt képeket. Ugyanez történik a cselekvéses játék során. A kisgyerekben tehát óriási a képkészítési vágy, de – és itt van a lényeg – még nem képes megkülönböztetni a külső és a belső képet.
A tévé sugározta külső kép leköti ugyan, ám nem segíti őt a feldolgozásban, ráadásul gátolja a belső képkészítést. A gyermek feszültté, indulatossá válik még akkor is, ha szelíd filmet néz. A kicsi a valóságban is sok agresszív jelenettel, megnyilvánulással találkozik. Az életből ellesett erőszakot nagyon jól képes utánozni, miközben agresszivitása növekszik. A filmezett erőszak utánzása már nehezebben megy neki, ám ilyenkor az agressziós szintje még magasabbra emelkedik.
És akármilyen hihetetlen is, a legmagasabb agressziós szintet akkor mérték, amikor a gyermek rajzfilmet nézett! A rajzfilmen mutatott erőszak utánzása ugyanis nagyon nehéz, pontatlan, mert a film gyakran nem ábrázolja a “drámai csúcspontot”.
Ha a belső képkészítésről leszokik a gyermek, nem lesz többé érdekes neki sem a játék, sem a mese. A későbbiekben pedig nem válik olvasóvá, noha a kamaszkori magány, a gátlásosság feloldásának egyik terápiás eszköze a regény. Olvasás közben belső kép készül, sőt egy-egy jól bemutatott jelenetnek fiziológiás hatása is van: ha például szemléletesen leírt futásról olvas a gyerek, lábában mérhetően több vér gyűlik össze. Az élettani hatás fokozza a beleélést, növeli a lelki aktivitást.
Kitették a szűrét
“Egy idő után megromlott a viszonyunk. Nyomasztóan ránk telepedett. Azon vettük észre magunkat, hogy ő szervezi az életünket. Egy szép februári napon elég erőt éreztünk magunkban ahhoz, hogy véget vessünk ennek a kapcsolatnak. Kitettük a szűrét! Minden gyökeresen megváltozott. Azóta is hálával gondolunk arra, hogy erőszakosságával ráébresztett bennünket fölöslegességére.” E sorokat egy család írta, amolyan “sírfeliratként”.
Ők odáig jutottak, hogy megszabadultak a készüléktől. A pszichológus szerint a tévé nagyon sok esetben alapvetően változtatja meg a család életét: megszünteti a közös vacsorákat, átformálja a családi szokásokat, lazítja az együvé tartozás érzését. Valószínűleg nagyon kevés család szánja rá magát ilyen szélsőséges lépésre, mindenesetre beszámolók szólnak arról, hogy bizonyos (például tábori) körülmények között a tévé hiánya különös varázzsal hatott: a tagoknak bensőséges együttélésben volt részük.
Mi lehet a megoldás?
A tévének igenis vannak erényei, ráadásul a gyerekeket mindig is vonzotta a kaland, amelyben a jó, akár erőszakos eszközökkel, győzedelmeskedhet a rossz fölött. Az erőszakmentes tévé a mai világban illúziónak tűnik, az erőszakos filmek hatását sem lehet a gyermek szűkebb környezetétől függetlenül boncolni. Ranschburg Jenő megkockáztatja az állítást: “Az olyan gyermek személyiségére, aki szülei szerető és okos gondoskodásának biztonságában él, szívesen jár iskolába, ahol jól teljesít, és barátaival hasznos és egészséges programokban vesz részt, a képernyőről sugárzó erőszak semmiféle maradandó hatást nem gyakorol!”
Mert az ilyen gyermeket nem hagyják magára, szülei segítségével földolgozhatja a látottakat, ízlése formálódik, ezért idővel megtanul válogatni a műsorok között. A baj az, hogy sajnos mind kevesebb az ilyen gyerek. A csemeték zömének élete, véli a szakember, meglehetősen örömtelen, családi feszültségekkel terhes. Alig működnek értékközvetítő csoportok, amelyekhez a gyermekek csatlakozhatnának. Az iskola pedig sokszor fölösleges információkat zúdít a nyakukba. Ebben a szorongásos lelkiállapotban a gyermekek ellenállása csökken az erőszakos hatásokkal szemben.
Belga példa
Ugyancsak a kiadó gondozta azt a kötetet, amelyben Marcel Frydman, egy belgiumi egyetem professzora tíz év kutatási anyagát összegezte a televízió és az agresszió összefüggésében. A könyvben számos kísérlet leírása, illetve azok összegezése olvasható.
A szociálpszichológus nem a tiltást, hanem a látottakra való fölkészülést, azok feldolgozását tarja eredményesnek. A végkövetkeztetésekről a szerző a többi között ezt írja: “A vetítés utáni megbeszél és minden bizonnyal lehetőséget adott az alanyoknak arra, hogy megszabaduljanak – a beszéd segítségével – az erőszakos akció passzív nézése alatt felgyülemlett feszültségüktől, és érzelmileg eltávolodjanak a film tartalmától.” A kötetet mindazok érdeklődéssel olvashatják, akik valamilyen szinten érdekeltek a nevelésben: pedagógusok, nevelők, pszichológusok, nem utolsó sorban pedig a szülők.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Anyák Lapja
Kapcsolódó cikkek
