Kati története felhívta a figyelmemet arra, hogy a családon belüli agressziót minden családtag szempontjából vizsgálni kell, hiszen a gyerekét verő szülő többnyire nem jókedvéből üti lelkéből szakadt magzatját. Számomra most vált világossá, hogy nem elítélni, hanem tájékoztatni kell a gyereküket bántalmazó szülőket. Segíteni kell abban, hogy megálljt tudjanak parancsolni az ütésre emelt kéznek.
“Apu csecsemőkoromtól vert engem. Az első ütést, amire emlékszem, egy otthagyott ebéd miatt kaptam. Valami fura ételt, talán májat kellett volna megennem. Képtelen voltam rá, undorodtam tőle. Apu csúnyán elkalapált. Azután már nem is tudom megmondani, hogy miért kaptam ki. Mindenért és mindig. Anyu nem védett meg, mert félt, hiszen apu őt is bántotta. Később sok gond volt velem, sokáig bepisiltem. És persze ezért is kikaptam végül, évekig…
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy apa szeretett engem. Nagyon sokat foglalkozott velem, még iskola előtt megtanított írni-olvasni. Nem is hibáztatom a verésekért. Ő is így nőtt fel, őt is verték gyerekkorában. A szüleim szerint a gyereknevelés egyik alapja a verés. Ők a mai napig nem értik, hogy ez milyen súlyos problémát okoz nekem… Óvodáskoromban jöttem rá, hogy nem vernek minden gyereket. Erről mégis csak sokkal később tudtam beszélgetni másokkal. Csak nagylány koromban, amikor egy unokanővérem elmesélte, hogy ő is ilyen helyzetben van, sőt… Fantasztikus érzés volt, amikor egymásra találtunk. Végre megértett valaki.
A szüleim ötéves koromban elváltak. Apuval így is sokat találkoztam, és szinte minden alkalommal megkaptam a magamét. Anyu soha nem tiltakozott ellene. Ők tulajdonképpen a válás után is jóban voltak, nem akartak rosszat egymásnak. Anyunak eszébe sem jutott, hogy ezzel molesztálja apát. Amióta felnőtt vagyok, szóba sem került a dolog. Szerintem annyi maradt meg bennük a nevelésemről, hogy lám, milyen rendes lány lettem, szép unokájuk is van már.
Nem tudják, hogy mit élek át nap mint nap. Rettegek, hogy el ne fogjon a düh, mert akkor elvesztem a fejem. Előfordult, hogy összevesztünk valamin a párommal, és én végül kékre-zöldre vertem őt az első tárggyal, ami a kezem ügyébe került. És csak utólag, a sérüléseit látva döbbentem rá, hogy mi történt. Rájöttem, hogy csak azokat bántom, akik közel állnak hozzám. Tőlük várom el, hogy megértsék, mi zajlik bennem, hogy segítsenek legyőzni a szorongásomat. Talán azzal, hogy fájdalmat okozok, éreztetni tudom a saját kínjaimat.
Akárhogy is van, az egész nagyon veszélyes. A kislányom négy hónapos. Meg kell mentenem magamtól. Mástól talán meg tudnám védeni, vagy el tudnék vele menekülni onnan, ahol bántani akarják. De így teljesen magamra vagyok utalva, minden felelősség az enyém. Önmagamtól félek. Ennél talán nincs is szörnyűbb érzés.
Ez a gyerek másfél hónapos korában tudatosult bennem, amikor egyszer vigasztalhatatlanul sírt. Belül, a fejemben folyamatosan ismételgette egy hang: segítened kell rajta, nem tehet róla szegény, ne bántsd, ne bántsd! De közben éreztem, hogy már nem érdekel semmi, azt akartam, hogy hallgasson el, bármi áron. Akkor hirtelen beraktam az ágyba, kirohantam a vécébe, és magamra zártam az ajtót. Bekapcsoltam a ventilátort, hogy ne halljak semmit, és elhatároztam, hogy csak akkor megyek vissza, ha lehiggadtam. Sikerült. És azóta többször is sikerült úrrá lenni magamon.
Az én feladatom az, hogy megszakítsam a sort. Hogy megtörjem az átkot, ami generációk óta kíséri a családunkat. Le kell győznöm önmagam, hogy Kiskatának már szebb élete legyen. És az unokáimat is nekem kell megmentenem…”
Sok “Kati” él közöttünk
Gondolom, legtöbb olvasónk csak legyint Kati történetére: “Érdekes, de az én szempontomból nincs jelentősége. Azt eddig is tudtam, hogy nem szabad brutálisan verni a gyereket.” Valóban, manapság már nem olyan elterjedt ez a nevelési módszer, de a tapasztalatok szerint még mindig túlságosan engedékenyek vagyunk a testi fenyítés kérdésében. Ez viszont részben annak tudható be, hogy sok mai szülőt neveltek hasonlóan, mint Katit, és közülük jó néhányan elfogadják a verést mint pedagógiai eszközt. Ennek a megközelítésnek a jelmondata: “Engem is vertek, és lám, rendes ember lett belőlem.” Rá kellene ébredni végre, hogy a verés – akár kicsi, akár nagy – soha nem hoz hosszú távú, tartós pozitív eredményt, hanem minden esetben rombol. Lássuk, hogyan.
Nézzük a helyzetet az ő szemével!
A két év alatti gyerekek ritkán tesznek bármit is “rosszaságból”. A vétkek oka legtöbbször a tapasztalatlanság vagy a kíváncsiság. A lámpát felborító, falra firkáló palánta nem születik azzal a tudással, hogy “a berendezést átalakítani tilos”. Fogalma nincs arról, hogy ilyenkor kárt okoz. A gáztűzhelyt babráló, vagy az elöl hagyott altatót megkóstoló gyerek nem tudja, hogy veszélyes tárgyak is vannak a lakásban, számára minden egyformán felfedezni való. Ha egy ilyen csínytevés során odacsapunk (vagy élesen rákiáltunk), akkor a gyerek biztosan abbahagyja, amit csinál, de nem azért, mert megértette, hogy nem szabad. Egyszerűen azért, mert megijedt! Fogalma nincs arról, mi az összefüggés a falra firkálás és a popsira csapás között. Ha elég gyakran megütjük, egy idő múlva talán rájön, hogy nem vezet jóra a falra rajzolás. Látszólag működik a dolog, hiszen az állatszelídítők évezredek óta ezt a módszert követik. A különbség azonban a későbbiekben érhető tetten. A kutatók szerint a veréssel nevelt gyerek főleg a szülő előtt tudja megállni, hogy ne kövesse el a disznóságot, amiért ki szokott kapni. Amikor nincs jelen a szülő, továbbra is “vétkezik”, legfeljebb utána egy kis bűntudata lesz. Ha nem verik meg, hanem tettenérés közben határozottan leállítják, röviden elmondják neki, hogy nem szabad, és alternatívát kínálnak neki (“rajzoljunk inkább papírra vagy krétával a járdára”), akkor esetleg próbálkozik még néhányszor, akár a szülők szeme láttára is, de egy idő múlva megérti a tiltást, és meggyőződésből hagy fel a kérdéses viselkedéssel. A gyermek tehát nem félelemből lesz jó, hanem mert belátja, hogy ez így helyes. Ez a különbség az idomítás és a nevelés közt.
A szülő is ember!
Valóban. Szinte nincs család, ahol el ne csattanna egy-egy tasli. Bárki kerülhet olyan lelkiállapotba, hogy a nap során felgyűlt feszültségét egyszerűen berobbantja a gyerek értelmetlen hisztije. Ilyenkor az ember nem gondolkodik, csak egyszerűen odacsap – annak ellenére, hogy nem ért egyet a gyerekveréssel. Ez bocsánatos bűn, és szigorúan el kell különíteni attól a nevelői hozzáállástól, mely szerint a “dádázás, popsira csapás” elfogadott módszerként szerepel. Lehet, hogy az előbbi esetben elcsattant pofon jobban fáj, mit az “átlagos” rosszalkodásért kapott kisebb dádá, a hosszú távú hatás mégis más.
Gyereket verni: öngól!
A pedagógiai célzatú verésnek sok hátulütője van. A kutatók már régen tudják, csak a köztudatban nem terjedt még el eléggé, hogy a példamutatás százszor erősebben hat a gyermekre, mint a tudatos nevelési eszközök, a jutalmazás és a büntetés. A gyerek mintája a szülő, az első években szinte nincs is más, akiről példát vehetne. Sokkal szívesebben utánozzák a gyerekek az agresszív megnyilvánulásokat, mint más típusú viselkedéseket. Ha a gyermek azt látja, hogy anyja veréssel rendezi el a problémákat, miért tenné ő ezt másképpen? És honnan tudná, hogy másképpen is lehet? Mi jogon várjuk el tőle, hogy ne csapjon oda gyerektársainak vagy akár szüleinek is? A legtöbb verekedős gyerek olyan családból kerül ki, ahol a szülők rendszeresen bántalmazzák egymást vagy a gyereket. Ha békésebb megoldást választunk a konfliktusok rendezésére, utódunk azt fogja megtanulni. A szülő önuralma tehát a legjobb garancia a gyermek önuralmára. Persze nem könnyű kilépni az ördögi körből, hiszen mi is azt tudjuk továbbadni, amit a saját szüleinktől kaptunk. A legjobb az lenne, ha még családalapítás előtt megtanulná minden fiatal, hogy erőszak nélkül is lehet kommunikálni, hogy úgy is érvényesítheti saját érdekeit, hogy a másik ember eközben ne sérüljön. Nagy feladat, de megéri, legalább a gyerekek érdekében.
Üss meg!
Bizony, van olyan gyerek, akinek a viselkedését látva “kinyílik a bicska a zsebünkben”. Vajon mi vezeti el idáig a gyereket? Sok esetben az, hogy csak úgy tessék-lássék folyik a nevelés, és ettől a szülő elveszti a hitelét a gyerek előtt. Lássunk egy mindenki számára ismerős helyzetet! Anyukák ülnek a játszótéri padon. A kis Dzsoki homokot szór Panka fülébe. – Dzsokikám, nem szabad – mondja kedvesen a mamája, és tovább beszélget. Dzsoki tovább szórja, a homokból már az anya táskájára is jut. – Mondom, hogy nem szabad! – szól oda a válla fölött Dzsokimama. A következő lapáttal már Panka szemébe is jut. Ezt Panka anyja nem bírja tovább, morogva felnyalábolja a kislányt. Dzsoki még egy lapátnyi homokot küld utánuk, ezzel a saját anyját is eltalálja. Dzsokimama odapenderül, kikapja a lapátot a fia kezéből, és lekever neki egyet, miközben azt kiabálja: – Kétszer is szóltam, hogy ne szórd a homokot, hát a falnak beszélek?!
Igaza lenne? Valóban szólt? Ha betű szerint értelmezzük a dolgot, igen. A gyerek viszont érezte, hogy anyjának egyáltalán nem fontos ez az egész, hogy a rászólás mögött tulajdonképpen az áll: hagyjál beszélgetni, ne csinálj olyasmit, amivel megzavarnál! És Dzsoki, mióta megszületett, semmi mást nem szeretne jobban, mint “megzavarni” az anyját, elérni azt, hogy végre rá figyeljenek. Azt tapasztalta, hogy ezt egyre nagyobb gorombaságokkal tudja csak megtenni: ám legyen. A pofon is jobb, mint a semmi! Ebből a helyzetből nehéz a kiút, hiszen a gyermek már immúnis a sok “nem szabad”-ra. Ilyenkor már szinte lehetetlen gyors és hatékony nevelési módszert találni – a verésen kívül. Jobb lett volna az egészet megelőzni.
A gyermekek legkisebb mértékű testi fenyítése is tilos
2005 óta a gyermekvédelmi törvény módosult, s így az érvényben lévő szabályozás szerint a gyermekek fizikai bántalmazásának valamennyi formája tiltott Magyarországon.
Dr. Kecskeméti Edit, az UNICEF magyarországi nemzeti bizottságának igazgatója szerint egy ilyen törvény persze nem arra szolgál külföldön sem, hogy egy pofonért szankciókkal lehessen sújtani a szülőket. Itt az elv fontos igazán. Hatásos lenne, ha egy hiteles, független tekintély propagálná, hogy gyereket verni nem szabad, és nem is vezet eredményre. Nagyon jó lenne, ha létezne gyermekjogi ombudsman, aki képviselhetné ezt a nézetet. Ez azért nagyon fontos, mert még ma is elhangzik ilyen mondat “nagy emberek” szájából: – Tisztelem a szüleimet, mert ha veréssel is, de embert faragtak belőlem.
– Valójában nincsenek számszerű adataink arról, hogy mely társadalmi rétegekben milyen arányban fordul elő gyerekverés a családban, de nagyjából sejtjük, hogy társadalmi hovatartozástól függetlenül minden tizedik gyerek rendszeresen szenvedi el szülei brutalitását. Egyre többször derül fény csecsemők bántalmazására is. Ennek okait abban kereshetjük, hogy manapság nagyon sok fiatal anya teljesen felkészületlenül marad magára a kisbabájával. Nincs hová fordulnia, nincs lehetősége kilépni a kritikussá váló helyzetből, hiszen szülei távol vannak (vagy nem bízik bennük), a párja meg reggeltől estig dolgozik. Sokkal több kismamaklubra lenne szükség, ahová kimozdulhat, ahol sorstársakkal találkozik, ahol szakemberek segítségét kérheti a bajba jutott anya.
Csak nem üt rá a mamára?
Ha történetesen anyját, apját is gyepálni kezdi valamelyik dühkitörése során a kisgyermek, fogjuk meg erősen a karját, és ne engedjük, hogy üssön. Mondjuk meg neki határozottan, hogy ezt nem tűrjük. Helytelen lenne azonban visszaütni, hiszen ezzel csak azt sugallnánk, hogy a verés helyénvaló ugyan, de csak akkor, ha az erősebbtől indul ki. Higgadt, de határozott magatartással többet érünk el, mint kiabálással, nagy jelenettel. Valahányszor csapkodni, rugdosni kezd a kis méregzsák, következetesen utasítsuk vissza. Bizonyára jó néhányszor próbálkozik még, de később felhagy a verekedéssel, mert látja, hogy semmire nem megy vele. Érdemes elgondolkodnunk, miért gondolhatta gyermekünk, hogy veréssel célhoz ér. Talán azt tapasztalta, hogy így szokás utat engedni az indulatoknak. Leginkább saját viselkedésünkkel neveljük gyerekünket!
Előfordulhat az is, hogy a túl engedékeny anyát provokálja a gyerek az agresszív magatartással. A határozatlan, alkalmi indulatai által vezérelt anya mellett a gyerek tudni szeretné, hol van a határ, meddig mehet el, s a viselkedésével ezt akarja kipuhatolni. Ha erre mindig más reakcióval felelünk, esetleg téves jóhiszeműségből egyre elnézőbb az anya, a gyerek egyre vadabbul fogja őt provokálni. Döntsük el tehát, mit fogadunk el és mit nem, majd igyekezzünk magunkat ehhez tartani. Ha a gyereket elöntik indulatai, legalább mi maradjunk nyugodtak, hiszen felnőttek vagyunk.
Verekedős gyerek
Gyerekek és anyukák legszívesebben hazamennének, amikor a játszótéren, gyerektársaságban megjelenik a kis Rambo. Különösen elkeserítő, ha a saját gyerekünk verekszik, holott – véleményünk szerint – mindig az ellenkezőjére neveltük.
El kell fogadnunk, hogy a gyerekek vérmérséklete különböző, ez azonban nem jelenti azt, hogy bele kell nyugodnunk, ha a nézeteltérések rendszeresen a tettlegességig fajulnak. A gyerek azt a példát követi, amit lát, a puszta szavak meglehetősen hatástalanok. Legjobb tehát, ha megfigyeljük magunkat, mit teszünk mi magunk olyankor, ha dühösek, frusztráltak vagyunk. Aki titokban örül annak, hogy gyermeke “életrevaló” és harcias, az nem fog meggyőzően érvelni az erőszakmentesség mellett.
Mit tegyünk tehát? Lépjünk például a verekedő gyerekek közé, és szólítsuk meg a kezdeményezőt: miért bántod a másikat? Ezzel máris lehetőséget adunk neki, hogy szavakba öntve, tehát kulturáltabb módon adja ki indulatait. Gyakoroljuk vele, hogyan fogalmazhatja meg érzéseit! Óvakodjunk attól, hogy egyiküket vétkesnek kiáltsuk ki. Előremozdító kérdés lehet ez is: mit vársz a másiktól, mit csináljon?
Adjunk ötleteket, hogyan egyezhetnének meg. Ez még újdonság a kicsiknek, nem várhatjuk, hogy maguktól rátaláljanak a mindenkit kielégítő megoldásra.
Ha annyira feldühödött a kisgyerek, hogy nem lehet beszélni vele, vonjuk ki egy időre a játékból. Ültessük magunk mellé, ne szidjuk, de ne is beszélgessünk vele. Ha megnyugodott, visszamehet játszani, de a következő összetűzésnél ismét közbe kell lépnünk. Ismétlődő verekedésnél az a legcélszerűbb, ha hazamegyünk. Így érzékeltetjük, hogy ez a viselkedés elfogadhatatlan.
Megelőzésképpen biztosítsunk minél több mozgáslehetőséget, hogy levezethesse indulatait. Ne üvöltsünk az agresszív gyerekre, és ne csapjunk rá, hiszen ezzel csak azt bizonyítanánk a számára, hogy mégiscsak erőszakosan kell fellépni, hiszen magunk is így próbálunk eredményt elérni.
A képeskönyv-nézegetés remek alkalom arra, hogy más oldalról is megközelítsük ezt a kérdést. Ne csak az eseményeket meséljük el, hanem foglalkozzunk a szereplők érzelmeivel is. Beszéljünk arról, milyen arcot vág, milyen mozdulatot tesz egy-egy alak a képen. Mit gondolhat, mit mondhat? Ezzel a módszerrel észrevétlenül rávezethetjük arra, hogy tekintettel legyen mások érzelmeire, hangulatára is.
Ne feszítsük túl a húrt!
Manapság igen kevés szülő gondolja azt, hogy egy-egy jól irányzott nyaklevesre igenis szükség van. Legtöbben elhatározzák, hogy soha nem ütnek rá gyerekükre, és addig ki is tartanak elhatározásuk mellett, amíg a baba ártatlanul fekszik a rácsos ágyban. Előbb-utóbb azonban szinte mindenkinek eljár a keze. Igyekezzünk, hogy minél ritkábban forduljon ez elő! Gondoljuk végig, mi bosszant fel annyira, hogy nem tudunk uralkodni magunkon. Öltözködés? Vásárlás? Esti lefektetés? Ezeket a jellegzetes helyzeteket kikerülhetnénk, átalakíthatnánk. A kiborulást általában több tényező együttese okozza.
Időben kezdjük orvosolni a bajt, ne hagyjuk, hogy elhatalmasodjék bennünk az indulat. Ha fejfájásunk miatt kivételesen nem bírjuk, hogy csemeténk fakanállal dobol a láboson, egyetlen percig se vágjunk hozzá jó képet, hanem tegyük el a hangszereket, mielőtt rácsapnánk a gyerekre. Persze nem tudjuk mindig elterelni a kicsi figyelmét, rosszkedvünket sem űzhetjük el rögtön, de ne a gyereken töltsük ki felgyülemlett indulatainkat. Ha tehetjük, fussuk körül ilyenkor a háztömböt, zárjuk magunkra a vécét, csapkodjunk, végezzünk húsz fekvőtámaszt vagy néhány jóga-, légzőgyakorlatot, panaszkodjuk ki magunkat a barátnőnknek. Nem mondhatunk le hosszú távon valamennyi szükségletünkről. Egy-egy kellemes estével, illatos fürdővel, kirándulással új energiára teszünk szert. Alapvetően fontos az is, hogy tudjuk, az élet velejárója, hogy gyerekeink időnként alaposan próbára teszik türelmünket. Így megértőbben, nyugodtabban fogadjuk kisebb-nagyobb betyárságaikat.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
