Erica Kaye, gyermekorvos és meddőségi aktivista. A Good Morning America-n írta meg meddőségének történetét, ezt közöljük szerkeszett változatban.
„Az esküvőm utáni napon ünnepélyesen kidobtam a fogamzásgátlót. Készen álltam arra, hogy anya legyek. A menstruációm azonban hónapról hónapra jelentkezett, hiába próbálkoztunk. A magabiztosságom szertefoszlott. Házasságunk egyéves évfordulója a meddőség hivatalos diagnózisával és azzal a hírrel érkezett, hogy IVF-re lesz szükségem ahhoz, hogy teherbe essek. Egy évtizeddel ezelőtt, amikor elkezdtem a termékenységi kezeléseket, még soha senkit nem hallottam nyíltan beszélni az IVF-ről.
Megtörtnek éreztem magam amiatt, hogy nem sikerült anyává válnom.
Szégyenkezve és titokban jártam egyik IVF kezelésről a másikra. Nem osztottam meg sem a családommal, sem a barátaimmal, sem a kollégáimmal. Megtanultam a fürdőszobába való eltűnés művészetét, hogy csendben tűket szúrjak a hasamba, az oldalamba és a fenekembe, elkerülve a szemtanúkat és a bizonyítékokat. Szisztematikusan váltogattam az injekciók helyeit, hogy olyan területet találjak a testemen, amelyeket még nem borítottak hegesedések vagy zúzódások.
Mások előtt óvatos voltam, hogy ne lássák a fizikai és érzelmi sebhelyeket.
Az évek során öt babát veszítettünk el. Voltak időszakok, amikor azt hittem, nem élem túl a fájdalmat. Hogy annyi fizikai és érzelmi fájdalom után teherbe estem, majd elveszítettem mindent.
Néhány napot magzatpózba görnyedve töltöttem, könnyek csordultak végig az arcomon, és arra kellett kényszerítettem magam, hogy lélegezzek. Úgy éreztem, mintha a szívemet kitépték volna a mellkasomból, mintha kivéreztem volna.
De mindenki más számára a sebeim láthatatlanok voltak. Amikor a zúzódások elhalványultak olyan volt, mintha az egész meg sem történt volna.
Több évnyi próbálkozás után nyílt örökbefogadás útján gyarapodott a családunk. Egy időre lezártam a termékenységi kezelések fejezetét. De valami még mindig hiányzott, és úgy döntöttünk, hogy még egyszer megpróbálkozunk az IVF-fel, abban a reményben, hogy teljes lesz a családunk.
Anélkül, hogy megkérdeztem volna magamtól, miért, nem dobtam ki többé a használt tűket és fecskendőket, az üres gyógyszeres fiolákat. Azt hiszem, tudat alatt konkrét bizonyítékot kerestem, hogy igazoljam a fájdalmamat. Talán kerestem a módját, hogy számszerűsítsem a meddőség fizikai és érzelmi súlyát. Emlékezni akartam a folyamatra és arra, hogy milyen érzés volt.
A mi szeretett béranyánk – aki a harmadik gyermekünket hordta ki – volt a támaszom.
Amikor szégyenlősen elmondtam neki, hogy megmentem a használt orvosi felszereléseimet, ő azonnal elkezdte megmenteni a tűit és fecskendőit, szolidaritást vállalva velem. A használt fecskendők voltak a közös munkánk bizonyítékai.
Miután megszületett a harmadik gyermekem, a fiam, nem tudtam, mit kezdjek a használt fecskendőkkel.
Nem álltam készen arra, hogy szembenézzek vele és elismerjem jelentőségét és súlyát. Ehelyett az egészet a fürdőszobai szekrényemben tároltam, ahol minden nap futólag ránézhettem.
Végül egy délután kivonszoltam a dobozokat és mindent a padlóra öntöttem. Először csak érzékelni akartam a mennyiséget. De amikor már ott volt körülöttem a földön, úgy éreztem, vonz, hogy értelmet adjak neki. Így hát elkezdtem rendszerezni a szétszórt fecskendőket, hogy elmeséljem a történetünket.
Összesen közel 900 tű kellett ahhoz, hogy a fiunk világra jöjjön.
A béranya volt az a hajó, amely körülvett és támogatott mindannyiunkat, az ő fecskendői alkotják a két külső gyűrűt. A többi az enyém.
A meddőség megalázó, fájdalmas, ijesztő, és reményteli. Hosszú évek kudarcai, komplikációk és sok veszteség után szerencsések vagyunk. Sokan mások nem.”
forrás: GMA
Kapcsolódó cikkek
