Öt hónapos várandósan az ultrahang vizsgálaton kiderült, hogy a babámnak olyan súlyos fejlődési rendellenessége van, hogy életképtelen lenne a testemen kívül. A diagnózis után három eshetőség maradt: azonnal megszakítani a terhességet, megszülni a babát vagy megvárni, amíg magától bekövetkezik a tragédia. Tíz nappal később már nem voltam terhes.
Egy hónappal később a vőlegényemmel, Andrew-val összeházasodtunk. A melleimből csordogált a tej, betétet viseltem, mert véreztem, amikor kimondtam a boldogító igent.
- Kapcsolódó: Mit érez egy nő egy baba elvesztése után?
Osztoztunk a fájdalomban, közösen éltük túl a veszteséget. A terapeuták és a szakértők arra figyelmeztettek minket, hogy egy ilyen veszteség nagyon nagy arányban vezet váláshoz. Harriet Schiff úttörő könyve, a The Bereaved Parent (magyarul kb. A gyászoló szülő) egyenesen azt állítja, hogy 90 százalékos a válási arány. Bár ez a könyv 1977-ben íródott, sajnos nem haladta meg az idő azt az alapvető megállapítását, hogy sok házasság, párkapcsolat nem él túl egy ekkora veszteséget. Gyászterapeuták, szakemberek véleményen megegyeik abban, hogy nagyon nehéz a gyászt, a veszteséget egy házasságnak túlélnie. Még akkor is így van ez, ha statisztikailag nehezen megállapítható, hogy a veszteség, fájdalom mögött állt-e egyéb probléma, ami végül a párkapcsolat végét jelentette.
Egy veszteség, vetélés, meddőség vagy örökbefogadás esetében az a két ember érti csak meg, éli meg a fájdalom, a nehézség valódi természetét, akik benne vannak. Egyszerre egymás támogatói, de egyidejűleg mélyíthetik is egymás és a saját fájdalmukat. Gyakran éppen ez okozza a nehézséget. A szomorúság megosztása azzal a személlyel, aki éppen ugyanolyan veszteséget él át, egyáltalán nem könnyű.
“A bánat korai szakaszában az emberek beszűkülnek, megbénulhatnak, és ez sok minden egyéb folyamatot beindíthat: tagadást, klinikai depressziót” – mondja Anne Belden családtervezési coach. A bánat a legváratlanabb pillanatokban törhet fel, a két ember nem egyformán éli meg és nem is egyformán megy keresztül a gyászfolyamaton. Ez az eltérés gyakran neheztelést okoz a felek között. A házastársak leginkább azt szeretnék, ha ugyanúgy működnének a fájdalmukban, ugyanúgy élnék, ugyanúgy tapasztalnák meg. Ha az egyikük álmatlanságtól szenved, forgolódik az ágyban éjszakánként, miközben a másik mélyen alszik, akkor felmerül az a kérdés, hogy hogyan képes a másik jóízűen aludni, miközben én annyira szenvedek, hogy aludni sem tudok – mutat be egy jellemző példát a szakértő. De hasonló probléma a szexualitás: az egyik képtelen az intimitásra és nem érti, a másiknak hogyan lehet fontos a szex, miközben ekkora fájdalom érte őket. A gyász elszigetelheti az egyik felet a másiktól.
- Kapcsolódó: Akiket nagyon vártak, de nem születhettek meg
A nők többsége azt állítja, hogy szégyent, bűntudatot érzett a veszteség miatt és saját magát hibáztatta. Ezek az érzések gyakran párosulnak azzal az érzéssel, hogy a testünk cserbenhagyott minket -mondja Jessica Zucker, Ph.D, pszichológus.
Dr. Zucker azt tanácsolja, hogy egy veszteség után bízzunk magunkban és próbáljunk a saját ütemünkben szexuális életet élni. Szerinte nincs rossz vagy jó módszer arra, hogy hogyan nyerjük vissza az önértékelésünket, vagy hogyan közelítsük meg a problémát. Tisztelnünk kell a saját érzéseinket. Belden szerint minden gyászoló párnak segítséget kéne kérnie, terapeutát vagy csoportot ajánl.
- Kapcsolódó: A legtöbb nő bűntudatot érez a vetélés miatt
Alig több mint egy évvel a lányom halála után találtam egy terapeutát. Andrew és én mindent megtettünk, amit csak lehetett. Még csak nyolc hónapja ismertük egymást, amikor elvesztettük a babát, a házasságunk kezdete rettenetesen nehéz volt. Mindent megtettünk: új lakásba költöztünk, lett még egy kutyánk, írtam egy könyvet a veszteségről, Andrew csatlakozott egy rögbi csapathoz. Megünnepeltük az első házassági évfordulónkat, majd a másodikat. Megosztottuk az ágyunkat, de külön világban éltünk.
Egy napon felkeresett a rendőrség: a kutyánk megharapott valakit a parkban. Nem ez volt az első eset. Azt éreztük, hogy a kutyáink – akik szinte a gyerekeinké váltak – visszatükrözik azokat a rossz energiákat, amiket mi árasztunk magunkból. Ekkor döbbentünk rá, hogy kizárólag akkor vagyunk együtt, amikor a kutyákat sétáltatjuk.
Heteken belül gyökeresen megváltozott minden: felmondtunk, elköltöztünk, mert tudtuk, hogy friss levegőre, környezetváltozásra és lassításra van szükségünk. A költözés megmentette a házasságunkat. Elkezdtük tisztelni a saját és a másik érzéseit, a szomorúságunkat, a gyászra adott válaszainkat.
A férjem és én elveszítettük a gyermekünket, de együtt úgy döntöttünk, hogy túléljük, külön-külön és csapatként is. Októberben ünnepeltük a 11. esküvői évfordulónkat. Júniusban volt hatéves a fiúnk, Theo és a négy éves lányunk, Simone, megtanult snowboardozni. A két kutyánknak saját kutyaháza van, és hosszú ideje nem haraptak meg senkit sem.
Van úgy, hogy a veszteség traumája felbukkan, ilyenkor figyelmeztetjük magunkat arra, hogy ez a bánat következménye. Tisztelettel tekintünk rá, megadjuk a szükséges időt, hogy el tudjuk engedni. Mindig ott lesz: a gyerekeink kacagásában, az óceán hangjában, a kutyáink ugatásában. Mindezek együtt gyönyörű kakofóniát hoznak létre – az öröm szimfóniáját a szomorúsággal.
(Cikk forrása: nytimes.com)
Kapcsolódó cikkek
