Első terhességem idején még csak cseresznyemag méretű volt a hasam, de már jócskán kidüllesztettem, hadd látszódjon, kisbabáim lesznek. Szerettem volna mindenkinek megmutatni, mindenkivel megosztani az örömömet. Sokat nem kellett várni, az ikrek gyorsan gyarapodtak, én szépen kerekedtem, és már akarattal sem tudtam volna elrejteni az állapotomat. A kerek gombóc egyértelműen gubbasztott a testem közepén, eltitkolhatatlanná téve a tényt, hogy állapotos vagyok. És ezzel, mintegy varázsütésre, egy teljesen új világba csöppentem. Az emberek érdeklődése hirtelen sokszorosára nőtt irántam.
Az én örömöm – közös öröm
Velem örültek a munkatársak, barátok, a szomszédok. Ahogy pedig nőtt a hasam, egyre több idegen is hozzászólt az állapotomhoz. A buszon az utastársaim próbálták a pocakom méretéből kikövetkeztetni, hogy milyen neműek lesznek a kisbabáim. A boltban idős nénik csapták össze a kezüket, hogy ők bizony ekkora hasat még nem láttak. Az ötödik hónap után az utcán folyamatosan leszólítottak, kérdezték, mennyi időm van még hátra a szülésig? A kedves és kevésbé kedves megjegyzésekre a hormonszintem mértékétől függően reagáltam.
A kismamapocak nyilvánossága
Idegenek a hasam körül
A pocakom tőlem független, nyilvános életet élt. Előfordult, hogy valaki megállt és lehajolt a hasamhoz gügyögni. Alapvetően kedvelem a véletlen szülte beszélgetéseket, de azért néha nem tudtam, hogy reagáljak egy-egy csípősebb megjegyzésen, vagy indiszkrét közeledésen: Tervezték ezt a harmadik gyereket, vagy a másik kettő után véletlenül becsúszott? Az ikrek lombikban készültek? A harmadikat is ott rakták össze? Tényleg ilyen kicsi korkülönbséget akartak a gyerekek között? Hű, milyen szép nagy hasa van, megsimogathatom?
Igyekeztem a pocakom által generált érdeklődésre mindig frappánsan felelni a külvilágnak, még akkor is, ha úgy éreztem, hogy az ismeretlen kérdezőnek semmi köze sincs a válaszhoz. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy az idegenek közvetlensége néha nagyon meghatott. Egy-egy őszinte mondatuktól képes voltam teljesen elérzékenyülni. Egyszer az üzletben, a sorban előttem álló kispapa így szólított meg: “Mióta a feleségem szült tavaly, én minden anyának szeretnék kezet csókolni.” A külvilág véleménye jelen volt a hétköznapjaimban, befolyásolta a hangulatomat, az érzéseimet. Dórival, a szintén kisbabát váró barátnőmmel beszélgettünk erről, amikor hirtelen felnevetett: “Tudod, mennyi közös vonás van az ebtartók és a várandós nők mindennapjaiban?” Még a kérdést sem fogtam fel, amikor már lelkesen magyarázta, hogy mikor még nem volt állapotos, kutyatulajdonosként sokszor került hasonló szituációkba. Hidd el, a kutyasétáltatókkal is mindig beszédbe elegyedik valaki, a kutyatartásról is mindenkinek konkrét véleménye van (még ha nincs kutyája, akkor is), és a helyes kis kutyust mindig meg akarják simogatni a járókelők. Nekem soha nem volt kutyám, így nem tudom, igaza van-e Dórinak. Mindenesetre minden kismamának üzenem, hogy pocak nyilvános élete csak pár hónapig tart, utána meg az is előfordulhat, hogy hiányozni fog a külvilág folyamatos reakciója.
Ez a cikk is a témához kapcsolódik:
Kapcsolódó cikkek
