Terhesség

Aranyóra: ne legyen presszió, csak lehetőség

Azokban a pillanatokban, miután megszültem a második gyermekemet úgy éreztem, hogy fizikailag a legkimerültebb vagyok életemben.
2022. Február 09.

A vajúdásom gyors és kaotikus volt, amit az szakított meg, hogy a nagyobbik gyerekemet kergettem, miközben az iPhone-omon próbáltam lemérni az összehúzódásokat. Rengeteget hánytam, és a kórházba érkezésem után perceken belül megszültem.

Miután néhány percig a kezemben tartottam az újszülöttemet, megkérdeztem valakit – talán a nővért, talán a szülésznőt, minden homályos -, hogy nem akarják-e megfogni a fiamat, és megmérni. Még mindig remegtem. Emlékszem, biztos voltam benne, hogy abban a pillanatban nem akarok érte felelősséget vállalni. De a dúlám, akit azért kértem fel, hogy fizikailag és érzelmileg támogasson, láthatóan megdöbbent. “Ó, de hát ez az aranyóra!” – erősködött, mielőtt valaki a szobában felismerte, hogy mennyire ki vagyok merülve és elvette a babát, hogy megnézze és megtisztítsa, majd néhány perc múlva visszahozta hozzám.

Az aranyóra, amiről a dúla beszélt, nem klinikai kifejezés, de az utóbbi években népszerűvé vált. A kórházi irányelvek évtizedek óta elválasztják az anyákat újszülöttjüktől a szokásos orvosi eljárások (vizsgálatok, tisztítás stb.) idejére. Napjainkban, ahogy a kórházak a szoptatás elősegítésére helyezték a hangsúlyt – és a nők és a szülésben dolgozók a klinikai kereteken belül is kevésbé medikalizált szülésekért harcolnak -, ezek a protokollokat is megváltoztak. Amennyire lehetséges, az általános ajánlás az, hogy az anyákat és az újszülötteket együtt kell tartani a szülés utáni aranyórában.

Természetesen ez sok esetben nem lehetséges, vagy azért, mert a nők fáradtak, mint én, és szükségük van egy kis szünetre, vagy azért, mert az anyáknak vagy a csecsemőjüknek azonnali orvosi ellátásra van szüksége, ami akadályozza őket abban, hogy egy órát együtt legyenek. Bárhogy is legyen, ha az aranyóra megszakad, az csalódottságot vagy bűntudatot okozhat az anyukáknak. Végül is, ki akarja kihagyni az anyaság első varázslatos óráját?

De az igazság az, hogy ez sokkal árnyaltabb.

A szülés utáni első óra fontossága nagyrészt abból gyökerezik, hogy az anyák és a csecsemők bőr-bőr kontaktusba kerüljenek, amely során az újszülöttet közvetlenül az anya testére (általában a mellkasára) helyezik.

Rengeteg bizonyíték szól mellette. Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia szerint a bőrkontaktus elősegíti a szoptatást, szabályozza a vércukorszintet, megnyugtatja a babát, fájdalmat csillapít, csökkenti az anyai vérzést, a lehető legjobb életkezdet a babának az adaptálódási folyamatban. Különösen hatékony lehet a legveszélyeztetettebb csecsemők számára.

Bár a fent említett előnyök minden csecsemőre igazak, a bőr-bőr kontaktusra vonatkozó kezdeti kutatások nagy része az újszülött intenzív osztályokon történt, ahol a szakértők felismerték, hogy a kenguru-módszer (amikor a koraszülött csecsemők a szüleik mellkasán vannak) segíthet többek között a csecsemők szívverésében, légzésében és súlygyarapodási képességében is.

Ugyanakkor egy 2016-os Cochrane-áttekintés nem talált bizonyítékot arra, hogy a bőr-bőr kontaktus közvetlenül a szülés után bármiben különbözne attól, ha a baba nem rögtön, hanem vizsgálat után kerül az édesanyja mellkasára.

Az aranyóra mindenek feletti fontosságával az a probléma, hogy bár bizonyítékokon alapul, túlzásba is vitték és túlértékelték. Irreális elvárásokat és bűntudatot okozhat, ha valamiért kimarad.

Ezzel a narratívával nehéz lehet megküzdeniük az anyáknak, ha orvosi okokból nem tudnak szülés után kettesben (hármasban) maradni a babával. (Vagy ha, mint én, fáradtak, és csak egy kis szünetre vágynak.) Az Egyesült Államokban minden harmadik nő császármetszéssel hozza világra gyermekét, és miután a baba megszületett, gyakran azonnali orvosi ellátásra van szükségük. Történt egy elmozdulás a családközpontú császármetszés felé, amely lehetővé teszi az azonnali bőr-bőr kontaktust és más változtatásokat, mint például a késleltetett köldökzsinór-elvágást, de ez még mindig inkább a kivétel, nem a norma.

Az aranyóra gondolata akkor válik kérdéssé, amikor azok az anyák, akik kimaradnak ebből a “varázslatos időből” – és akiknek a szoptatással nehézségeik vannak, vagy akik nem érzik azonnal a kötődést az újszülöttjükhöz, vagy akiknek számos más, nagyon is valós szülés utáni problémájuk van – azon tűnődnek, hogy vajon ezek a kimaradt pillanatok a későbbi nehézségek kiváltó okai-e.

A szülés utáni időszak érzelmileg is viharos időszak, amikor látszólag apró kérdések – például az, hogy az anya és a baba együtt tölthetik-e az első órát összebújva – túl nagy szerepet kaphatnak.

“Hajlamosak vagyunk a szülői lét ezen részeit olyan módon szükségesnek ábrázolni, ami sok kétségbeesést okoz, ha ezek a dolgok nem történnek meg” – mondta a HuffPostnak Kate Kripke, egy Postpartum Wellness Center alapítója.

“Ami vitathatatlan az az, hogy azok az első pillanatok, órák az újszülöttel valóban fontos pillanatok. A bőrkontaktus szuper hasznos a korai kötődéshez és n hasznos a szoptatás megindulásához is. De abban a pillanatban, amikor azt mondjuk, hogy ezeknek meg kell történniük ahhoz, hogy később minden jól alakuljon, akkor letérünk a helyes útról.”

A perinatális mentálhigiénés segítőként végzett munkája során Kripke gyakran arra ösztönzi klienseit, hogy gondolkodjanak el a félelem, a remény és a várakozás közötti különbségekről. Ha egy remény nem teljesül, az csalódáshoz vezethet, de a nők fel tudják dolgozni a csalódást, mondta Kripke. Másrészt, ha egy elvárás nem teljesül, az a szégyen vagy a neheztelés mélyebb érzéséhez vezethet, ami súlyosbítja a szülés utáni időszakban amúgy is gyakori mentális egészségügyi problémákat. Egyes becslések szerint a nők akár 20%-a is küzd a szülés utáni szorongással, míg a CDC szerint 12%-uk szülés utáni depresszióval küzd.

Mindez óvatosságra int: fogadjuk el az árnyalatokat, és legyünk óvatosak azzal, hogy az olyan fogalmak, mint az aranyóra, kötelező legyen. Igen, csodálatos, amikor megtörténik. De az anyáknak és a babáknak még rengeteg idejük van a kötődésre. Nem aggódtam különösebben, amikor a dúlám kétségbe vonta a döntésemet, hogy átadjam a babámat, de vajon jobban fájt volna, ha ez az első szülésemkor történik? Vajon hányszor kérdeztem volna meg magamtól később, amikor éppen küszködtem valamivel, hogy nem az aranyóra hiánya az oka mindennek? Az aranyóra csodálatos, fontos, de tekintsünk rá úgy, mint egy lehetőségre és nem mint valamire, ami kötelező.

(Cikk forrása: huffpost.com)