Első diagnózis
A templomi esküvőnk és lagzink utáni reggelen, a terhességem tizenegyedik hetének végén erős alhasi görcsökre ébredtem. Kezdetben próbáltam magnéziummal, sok folyadékkal, ágyban fekve átvészelni őket. Gyanítottam, hogy az előző napi megerőltetés okozhatta a problémát, ezért rettenetesen megijedtem, és nem győztem hibáztatni magam. Mikor délutánra, egy verejtékben úszó ébredést követően csak súlyosbodtak a görcsök, a férjemmel az egyik neves fővárosi magánkórház szülész-nőgyógyászati ügyeletére siettünk.
A babánk a polgári esküvőnk után két héttel fogant, és nagyon örültünk neki – különösen, mivel mindketten harmincöt felett járunk már, esetemben pedig a PCOS is jelentősen nehezíthette volna a teherbeesést.
A magánkórház ügyeletén a betegfelvételkor jeleztem a nővérnek, hogy veszélyeztetett terhes vagyok. Kértek tőlem vizeletmintát, majd megérkezett az orvos, hogy megkezdje a hüvelyi ultrahang-vizsgálatot. Egy ideig kereste a szívhangot, majd a nővérrel részben latinul megosztott információkat követően a szemembe nézve közölte, hogy a magzatunk a kilencedik-tizedik héten elhalt. Úgy éreztem, hogy kihúzták a talajt a lábam alól. Mechanikus mozdulatokkal öltöztem, miközben a fejemben ott dörömbölt, hogy túl kell élni, tovább kell lépni. Mielőtt leültem volna konzultálni az orvossal, első szavaimat a férjemhez intéztem, aki a vizsgálat során végig bent volt. “Sajnálom, Drága! Megpróbáljuk újra.”
Gyász
Mivel életünkben először fordult elő velünk ilyesmi, egyszerűen csak próbáltuk elfogadni, és ehhez képest összeszedetten viselkedni. Az orvos a vizsgálatot követő beszélgetés során “összeesett sejthalmaz”-ként hivatkozott a magzatunkra, melyet korához képest fele akkora méretűnek mért ebből levonva a következtetést, hogy már egy-két hete nem fejlődhetett. Arról tájékoztatott, hogy az egyetlen lehetséges folytatás a vetélést követő méhkaparás lenne, és erősen abba az irányba próbált terelni, hogy ott helyben mondjak rá igent, hogy meg is kezdhesse a műtét megszervezését. Mindeközben nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt, a nővérrel ránk és a helyzetre való tekintet nélkül össze is nevettek egy véletlenül ferdén kinyomtatott számlán. Biztatott, hogy ilyesmi előfordul, és jó eséllyel újra próbálkozhatunk, valamint hogy a hátterében valószínűleg kromoszóma-rendellenesség állhatott, melynek hatására a szervezet “leállította” a terhességet. Ennek megfelelően a görcseimre ellátást nem kaptam.
Az intézmény műtétre vonatkozó ajánlata már másnap délelőtt ott volt az e-mailjeim között. Elutasítottam. Nem konkrét megfontolásból, mindössze azt éreztem, hogy erre így, ezen a ponton még biztosan képtelen vagyok.
Férjemmel közben próbáltuk elkezdeni feldolgozni a történteket. Néha csak öleltük egymást hosszan, szótlanul. Beszéltünk róla, hogy gyújtsunk-e majd neki gyertyát halottak napján. Elővettem az utolsó ultrahang-felvételeket, és csak simogattam, miközben ömlöttek a könnyeim. Óránként riadtam fel éjszaka, minden alkalommal ugyanarra a rettenetes gondolatra, hogy mindez igaz, és valóban megtörtént, a testemnek pedig még el is kell majd engednie a hetek óta élettelen magzatunkat. Hibáztattam magam, ezerszer is végigpörgettem, mit csinálhattam rosszul azokban a hetekben. Gyűlöltem a testem, amiért nem volt képes megtartani őt, ahogy azt is, hogy nem tehettem semmit, és gyűlöltem, hogy a világ ugyanúgy megy tovább; nekem, nekünk pedig újra fel kellene venni a ritmusát.
Meglepetés
Éjszakai zaklatott óráimban az elmém megnyugtatására nem láttam más kiutat: elkezdtem hasonló esetekről olvasni. Részben megnyugvásért, osztozva a hasonlót átéltek fájdalmán, részben pedig azért, mert öntudatlanul is válaszokat kerestem. Így bukkantam rá a sok tragikus beszámoló között olyanokra, melyek arról szóltak, hogy a vetélés diagnózisa téves volt. Világszerte családok pózoltak a már megszületett babájukkal újságcikkek képein, hirdetve, hogy bár minimális eséllyel, de ilyesmi előfordulhat. Azt olvastam, hogy a vetélés diagnózisának felállítása során nem elég hüvelyi ultrahangot végezni, azt egy hasi ultrahangnak kellene követnie, mivel egyes esetekben a szívhangot csak így lehet bemérni. Erre esetünkben nem került sor. Valamint szintén a protokoll része, hogy egy második vizsgálat alkalmával egy másik orvosnak meg kell erősítenie a diagnózist, mielőtt a terhesség lezárásra kerülne. Ezt az információt sem osztották meg velünk, és a leletbe sem került be javaslatként.
A harmadik napon elhatároztam magam, hogy ez így nem mehet tovább; fel kell keresnem a szülészorvosomat, aki a terhesgondozásomat végezte, hogy második orvosi véleményt kérjek tőle. Ha helyes volt a diagnózis, akkor azért, a terhességet megfelelően lezárva tudjunk felkészülni egy új próbálkozásra. Ha pedig téves volt, akkor azért, mert tartozom a babánknak azzal a bizonyos minimális eséllyel az életre.
Az orvosunk a vizsgálat során hatalmas meglepetésre egy élő, izgő-mozgó, a három nappal azelőtti téves diagnózishoz képest kétszer akkora méretű magzatot talált. Az egyébként megfelelő szívhang bemérése pedig valóban csak hasi ultrahang révén volt lehetséges.
A babánk azóta is szépen fejlődik.
Utóhatás
Az elsöprő öröm mellett, amit éreztünk rögtön nyilvánvalóvá vált számunkra az is, hogy a lelki törést magunkkal visszük egy életre. A babánk “önmaga szivárványbabája” lett, mi pedig egyszer már a maga valóságában átéltük, milyen lenne elveszíteni őt.
A magunk részéről kártérítést vagy bocsánatkérést az intézménytől nem kértünk és nem is fogadnánk el, viszont megtettük a megfelelő hivatalos lépéseket; vizsgálatot kezdeményeztünk, hogy ezzel akár elejét vehessük annak, hogy a jövőben másoknak is keresztül kelljen mennie mindezen – adott esetben tragikusabb végkifejlettel. Azért is tartottam fontosnak megosztani ezt a történetet, mert ezáltal szeretnék a lehető legnagyobb alaposságra és éberségre buzdítani mindenkit, aki hasonló cipőben jár, akinél felmerülhet, hogy az orvos bizonyos eljárási hibák következtében esetleg nem a megfelelő körültekintés mellett állította fel a diagnózist.
Kapcsolódó cikkek
