Július 7-én hajnali 4-től éreztem először fájdalommal járó méhösszehúzódásokat. Reggel felhívtam a szülésznőt, aki „beparancsolt” egy órás 38 fokos kádfürdőbe. A fürdőt Zoli megcsinálta nekem, közben szórakoztunk, beszélgettünk, de semmi változás… Délután sem múltak a fájások, sőt, az éjszakai alvás sem ment már. Éjjel 2-kor ébresztettem Zolit, hogy valószínű menni kell.
A szülészet vajúdó szobájában szerencsétlenkedtem ötödmagammal. Közben folyamatosan vizsgáltak, hogy mennyire nyílt ki a méhszáj. Néha kimentem Zolihoz, mert ő nem jöhetett be, ugyanis ahhoz kellett volna egy zöld műtősruha, amit viszont csak a kórház reggel 7-kor nyitó boltjában lehetett megvenni. Hajnali 5 felé ágyba parancsolt a szülésznő, mondván, akkor jobban fogok tágulni, felgyorsulhatnak az események.
Reggel 6-kor aztán jött a prof., aki mindenkit megvizsgált, és velem közölte, hogy bő 3 ujjnyira vagyok tágulva, úgyhogy irány a szülőszoba. A többiek még vajúdnak. Mindenki úgy irigyelt engem, és csak (napokkal) később értettem meg őket, hogy miért. De akkor én csak bőgtem. Zolit behívtuk, hogy legyen velem, de csak azért, hogy masszírozzon, meg segítsen, vicceket meséljen…
Bevittek minket egy szuper szobába, ami úgy nézett ki, mint egy hotelszoba, franciaággyal, masszázskáddal, gimnasztikalabdával, CD lejátszóval, illatozó mécsesekkel… Megérkezett az én dokim is, és vizsgált folyamatosan. Közben elfolyt a magzatvíz, és át kellett mennünk egy sima szülőszobára, ami szintén nem volt rossz. Ekkor úgy 10 óra lehetett ekkor. Már nagyon fájt mindenem, és közben mondták, hogy forduljak a jobb oldalamra, ott várjunk 3-4 fájást (ekkor már 2 percenként jöttek), aztán a bal oldalamra ugyanígy. Ez azért kellett, hogy a gyerek feje ne deformálódjon és tényleg!
Közben Zoli is bejött velem a szülőszobára, pedig arról volt szó, hogy csak a vajúdásnál segít….De felpörögtek az események (ő váltig állítja, hogy elzárták előle a menekülési útvonalat!), elkezdtem érezni a tolófájásokat. Másféle levegővételi technikával kellett dolgozni, amit megpróbáltam elsajátítani és alkalmazni, de mivel annyira be voltam rezelve, minden létező izmomat megfeszítettem, ami hiba volt, mert így csak nehezítettem a saját helyzetemet és a baba dolgát….de aztán mondta a doki, hogy látja a barna haját!
Aztán még egy nyomás, és kint volt a feje…..ezt már Zoli is megnézte…. Innen már mondhatnám, megkönnyebbülés volt, mert egy utolsó nyomással kint volt az egész gyerek, és a legjobb, ahogyan a végén kicsusszan a pici, síkos teste. Mondták Zolinak, hogy vágja el a köldökzsinórt! Szegénynek különben végig a gatyájába kapaszkodtam, és utána sokáig aggódtam, hogy nem okoztam-e kárt benne!
Ezután még jött a méhlepény „megszülése”, ami nem fájt egyáltalán, de azért sajnálom, hogy azt nem néztem meg, kíváncsi lettem volna, hogy néz ki egy ilyen… Megvizsgálták, hogy minden része megvan-e, majd ezután rögtön rám tették Marcikát, letakarva egy lepedővel, nagyon édes volt!
Amit sose hittem volna, mostanra úgy gondolok vissza az egészre, mint egy jó és szép élményre, bár legközelebb kicsit másképp csinálnám, és ha újra a szülőszobára kerülnék majd, nem feszítenék annyira (vagy legalábbis megpróbálnám:-), talán még könnyebb lenne… Így született meg Marcikánk, 2010. július 8-án 11,30 órakor, 3470 g súllyal és 56 cm-rel.
Kapcsolódó cikkek
