Császármetszés után
Eddig bába és szülész ismerőseimtől hallottam arról, mekkora művészet valahol csak ott lenni, nem is szólni, szinte észrevétlenül belesimulni a környezetbe, csak annyira látszani, hogy az anya biztonságérzete meglegyen. Sokan erre képtelenek, úgy érzik, tenni kell valamit, különben miért is lennének ott. Vagy tenni kell valamit a fizetésükért/fizetségükért. Vagy azért, hogy bebizonyítsák: itt szükség van a szaktudásukra. Vagy azért, hogy végre történjen már valami. Pedig néha fontos, hogy úgy legyünk az anya mellett, mintha ott sem lennénk.
Csak ők ketten…
Az orvos gyógyít, a szülész vezeti a szülést, a bába segít az anyának és az orvosnak, a szoptatási tanácsadó pedig nyilván tanácsot ad. Ezt gondoltam én is. Éppen addig a pillanatig, amíg az első császáros kisbabát rá nem tettem az édesanyja meztelen mellkasára a gyermekágyas kórteremben.
Az anyuka, akivel nem sokkal előtte még élénken beszélgettünk, teljesen megváltozott. Bár mozdulni még alig tudott, nem emelhette meg a fejét, a hasa kívül-belül fájt, mégis mosolygott. Félig lehunyt szemmel simogatta a kisbaba hátát, és halkan beszélt hozzá.
Zavarba jöttem: mit keresek én itt a fehér kórházi ruhámban? És most mit kezdjek magammal? Nem hagyhatom ott az anyukát egyedül a babájával, hiszen nem tud fölkelni, nem tud szólni senkinek, hogy segítséget kérjen, ha a baba sírni kezd, nem tudja megnyugtatni…
Így hát elhúzódtam minél távolabb, kerestem egy széket, és onnan figyeltem őket. Bő fél órán át. Közben kavargott a fejemben, hogy de hát én a munkahelyemen vagyok. Dolgoznom kellene. Biztos más anyukáknak is szükségük van rám. Megtehetem, hogy csak itt ülök? Közben tudtam, hogy ennek az édesanyának és ennek a babának talán a legfontosabb percei ezek. Nem ismertem a múltjukat, és azt sem tudtam, hogy folytatódik majd a történetük, de abban biztos voltam, hogy ez most meghatározó élmény számukra.
Azóta nagyon sokszor éltem át ezt a helyzetet. Már azt is tudom, hogy minden anya más, és sokuknak segíteni kell. Van, akinek abban, hogy megértse, hogy neki most nem kell megfelelnie sem nekem, sem a kórház, sem a társadalom, sem egy “szuperanya-kép” igényeinek. Éppen azt kell csinálnia, ami számára a legjobb.
Volt, hogy az anya pár perc múlva azt mondta: nem akar feltartani, ha gondolom, vigyem vissza a babát a csecsemőosztályra. Más úgy érezte, beszélgetnie kell velem, hiszen olyan nincs, hogy én csak ott üldögélek (ekkor szereztem valami katalógust, és nagy érdeklődéssel olvasgatni kezdtem). Van, aki azonnal szoptatni szeretne, mert tudja, mennyire fontos, bár a babája az igazak álmát alussza a mellkasán, és semmiféle érdeklődést nem mutat.
Természetesen ha valaki tényleg nem szeretné, hogy a babája vele legyen, akkor elviszem. Ha tényleg beszélgetni akar, akkor szívesen beszélgetek vele. És ha a baba valóban szopni szeretne, akkor segítek neki megtalálni a mellet. De ha mindketten jól érzik magukat úgy, hogy együtt pihennek, akkor éppen ezt kell támogatnom.
Az első szoptatás
Természetesen az lenne a legjobb, ha a babát nem választanák el édesanyjától megszületése után, hanem még meztelenül az anya mellkasára tennék, és hagynák, hogy maga döntse el, mikor keresi meg a mellet. Bár külföldön már alkalmazzák, Magyarországon még nem szokás, a legtöbb kórházban órákat is kell várni az első mellretételre.
A baba a születését követő első órában a legélénkebb, utána általában mély álomba merül. Ha ilyenkor kerül az édesanyjához, sokszor még az sem elég az ébredéshez, hogy előtte levetkőztetik vagy átpelenkázzák. Ebben az esetben nem szoktam zaklatni a kisbabát. Csak az édesanyja meztelen mellkasára teszem. Még ha alszik is a baba, mindkettejük számára nagyon fontos pillanatok ezek.
Az anya arcán látom, és persze sokan meg is fogalmazzák: “Ez a legjobb fájdalomcsillapító!” “Már tudom, hogy miért lesz érdemes fölkelni!” “Csak most hiszem el igazán, hogy kint vagy!” A baba persze nyugodtan alszik, egyenletesen szuszog, érzelmek futnak át az arcán, lazán ökölben tartja a kezét, a lábát maga alá húzza.
Vajon ezt csinálta a kiskocsijában is? Látszólag igen. De klinikai vizsgálatok bizonyítják, hogy az édesanyja mellkasán pihenve alacsonyabb a stresszhormonszintje, rendeződik a vércukorszintje, jobb az oxigénellátottsága és egyenletesebb a szívverése, mint ha a kocsiban pihenne. Ez az együtt töltött időszak tehát a babának is nagyon fontos, szoptatás nélkül is.
Ám sokszor az édesen alvó baba egyszer csak megmozdul. Cuppog, picit megemeli a fejét, majd határozottan keresgélni kezd. Mivel anyukája még nem nagyon mozoghat, segítenem kell a babának, hogy megtalálja, amit keres. A legtöbb anya csodálkozik, hogy az újszülött hason fekve is tud szopni, és milyen ügyesen. Ha megtaláltuk a megfelelő testhelyzetet, a babára bízzuk, hogy mennyit szopizik, újra átadom magam a “semmittevésnek”, hacsak az anya nem kér valamihez segítséget.
Ám minden jónak vége szakad egyszer. A kórházi rend határait elérve a babát visszateszem a kiskocsiba, visszafuvarozom a csecsemőosztályra, hogy anya fölkelhessen, lezuhanyozhasson, és már mozgásképesen várja vissza a kisbabáját. Az ő babáját, akinek már ismeri az illatát, a bőre tapintását, a melegét, és a szuszogását. Mennyire más így várni az új találkozást!
Kapcsolódó cikkeink:
- Egyre több a császármetszés
- Mire számítsunk a császármetszés után?
- Császármetszés a baba szemszögéből
Kapcsolódó cikkek
