Sokat beszélgetünk arról, milyenek voltak egykor a szülések, milyenek ma, milyennek kellene lenniük vagy lehetnének. A kórházi ellátás csak a „végeredményt” tartja szem előtt, de jellemzően nem látja fontosnak az oda vezető utat. Pedig a szülés nem csupán valamiféle produktum létrehozása, testi folyamat, hanem lelki utazás is, két ember egymásra hangolódása, elválása, majd újra találkozása. Ezt a mai ellátórendszerek nem nagyon értik, vagy nem is akarják. A dolog ugyanis időigényes – az pedig egy kórházban nincsen.
Így aztán nem várják meg, amíg „indulna” a baba, hanem elindítják. Mivel azonban sokszor ő maga még nem állt készen erre, hamvába hol a kísérlet, és a patthelyzetben nincs más út, csak a császármetszés. Sok nő csak a második szülésére érti meg, hogy hogyan is zajlik ez, mik az okok, és mi az ami rajtuk múlt (volna).
Sokan emiatt másodjára még inkább szeretnék a természetes szülést, sajnos azonban nem minden áll hatalmunkban. Emesénél is ez volt a helyzet, második császármetszése mégis egészen más emlékeket hagyott benne, mint az első, és ez leginkább néhány szakemberen, és a ritka hozzáállásukon múlott.
Ismét egy rész következik a „Hoztam e világra” sorozatból.
Kapcsolódó cikkek
