Terhesség

Nyílt levél a kismamának, aki fél, hogy Covid-korlátozások alatt fog szülni

Covid-korlátozások mellett szülni nagyon rossz. De túl kell lépni ezen, hiszen úgysem tudunk változtatni rajta!
2021. Augusztus 26.

Kedves Édesanya!

Hadd szólítsalak így, mert igen, az én felfogásomban te már édesanya vagy attól fogva, hogy örömmel várod azt a kicsit, aki a hasadban fejlődik.

Őrült év van mögöttünk. Sőt, lassan már évek. A második nyár, aminek maszkban mentünk neki.

2020 elején a világunk a feje tetejére állt, és valahogy azóta sem állt össze újra rendesen. Valami furcsa torzó maradt itt helyette, keveréke a régi, megszokott életnek és az új, óvatosabbnak. Felszabadult, mégis gyanakvással teli napokat élünk. Az a magától értetődő nyugalom – tulajdonképp a magától értetődés – valahol eltűnt útközben. Van a Covid előtti, és van a Covid utáni időszámítás. Illetve… Covid utániról épphogy nem beszélhetünk, hiszen éppen ez a kérdés: túl vagyunk-e rajta? Úgy igazán talán sosem leszünk… De vajon történik még visszaesés? Lesznek ismét nagyon rosszak “a számok”? Senki sem tudja.

Nem jó így babát várni. Semmilyen bizonytalanság nem tesz jót egy várandósságnak, de ha ráadásul ez a bizonytalanság egészségügyi jellegű, vagyis konkrétan a legnagyobb kincsünket veszélyezteti (és most már duplán), azt nehéz türelemmel viselni.

Én mégis próbállak arra biztatni, hogy légy türelmes és belátó! Ne add át magad a szorongásnak, a pániknak! Tégy meg mindent azért, hogy megvédd magad és a magzatodat, de ne szomorkodj olyan dolgok miatt, amivel úgysem tudsz mit tenni.

Én 2019-ben, a Covid előtti utolsó nyugodt évben estem teherbe, és a vírus a második-harmadik trimeszteremben tombolt a leginkább. Utólag mondogattuk is, milyen szerencsések vagyunk, hiszen később már nem biztos, hogy bele mertünk volna vágni ebbe a terhességbe. Amikor már tudtuk, hogy ez a vírus a világon van.

Így viszont nem volt módunk meggondolni, és milyen jó, hogy így alakult!

Mert ma már egy csodás, szép és egészséges, lassan tizennégy hónapos kisfiú szülei lehetünk. Tudjuk, hogy nem volt ez ideális időszak a teherbe esésre, de ettől még nagy ajándéknak tartjuk – talán még nagyobbnak.

Tagja vagyok egy zárt kismamás csoportnak, olyanokkal, akikkel egy hónapban szültünk. Annak idején, tavasszal együtt gondolkodtunk, dilemmáztunk, szorongtunk vagy épp rettegtünk, hogy milyen korlátozások lesznek érvényben akkor, amikor szülünk. A helyzet hétről hétre változott, ráadásul kórháza is válogatta, hogy mit engedtek és mit nem.

Volt, ahova a dúla sem mehetett be. Volt, ahova beengedték az apákat, volt, ahova még a csomagokat sem cipelhették fel. A látogatás persze mindenhol tilos volt.

Így tudtuk, hogy valamennyire mindenképpen másképp fogunk szülni, mint előtte bármelyik évben lehetett volna, nem lesz ez az élmény felhőtlen, és valamivel biztosan magányosabb is.

Voltak, akik dühöngtek emiatt, mások sírtak. Én nem. Én azt mondtam, így alakult, el kell fogadni. Nem lesz ugyanaz az öröm, mintha megoszthattuk volna az apával, az édesanyánkkal vagy épp a testvérünkkel, nem lesz könnyű úgy feküdni bent három napig, hogy még egy levest sem hozhatnak nekünk, de… lesz egy babánk. Bárhogy alakultak is a körülmények, a lényeg az, hogy ő rendben legyen. Hogy ez a vírus elkerüljön minket és őt is. Ha ennek az az ára, hogy a szülést és a kórházi napokat egyedül kell végigcsinálni, ám legyen. Lesznek még nagyobb nehézségek is a közös életünkben.

És tudod mit? Végül azt mondom, egészen jól alakult minden. Igaz, hogy lázat mértek mindenütt, igaz, hogy nem jöhetett senki látogatni, igaz, hogy még a babahordozót sem engedték be, és maszkban kellett szülnöm, de képzeld, mindez fel sem tűnt. A legnagyobb problémám az volt, mint lett volna bármelyik évben: megindul-e a tej. Tud-e táplálkozni a babám, vagy sírni fog éjjeleken át, amíg nem jön a tej… Csak ez érdekelt.

Persze azért volt még egy bónusz a dologban: utolsó pillanatban eltörölték az apákra vonatkozó korlátozást, és a párom bent lehetett velem a szülőszobán, az aranyórát is megkapta. Hatalmas élmény volt ez neki is, nekem is, mindig emlékezni fogunk rá. Ha talpig “szkafanderbe” öltözve is, de ott lehetett velünk, foghatta a kezem, és ő nyugtathatott meg, amikor a fiunk nem sírt fel rögtön. Az első órát kettesben töltötték, és bizony azóta is a legjobb barátok.

Nagyon jó, hogy így alakulhatott, de ha veled nem így lesz, ha jön a negyedik hullám és vele a legszigorúbb korlátozások, akkor se gondolj semmi másra, csak a babádra! Ne azzal törődj, mi minden nem lehetséges, csak arra figyelj, ami megadatott. A legnagyobb ajándék, ami csak létezik.