Néhány évvel ezelőtt történt. Indiából érkezett haza egy barátom. Mesélni kezdett egy kolostorról, ahol megtanult meditálni. S arról a nagy belső útról, amit az alatt az egy hét alatt megtett. Beszélt a meditáció közben tapasztalt, semmihez sem fogható, misztikus élményekről, arról, hogyan kínozta a fájdalom a szigorú ülésmód miatt, hogyan tűnt el aztán elmélyülés közben a teste, és szűnt meg a határ közte és a világ között, s arról a fantasztikus érzésről, hogyan vált eggyé minden létezővel. Ujjongtam az örömtől, hogy végre tudok valakivel beszélni azokról az elmondhatatlannak hitt élményekről, amelyeket ő meditáció alatt, én pedig szülés közben tapasztaltam. Most, hogy harmadik gyerekem érkezésére várok, tudom, ismét találkoznom kell ezekkel a nem mindennapi élményekkel. Hogy készülhessek rájuk, úgy gondoltam, leghelyesebb, ha megtanulok meditálni.
Féltem a fájdalomtól
Egy mérhetetlenül hosszú hétvégét töltöttem a Buddhista Főiskolán. Péntek este kezdődött, és vasárnap háromkor fejeződött be. Olyan különös volt, mintha nem is lett volna része a valóságnak. Pedig nagyon is valóságos érzések köszöntöttek ott rám. Elsőként a fájdalom. A mérhetetlen, az elviselhetetlen, a kínzó fájdalom. Pedig nem ütött senki. Csak törökülésben kellett ülnöm egy végtelenül hosszú órán keresztül, a földön, egyetlen párnán. S ahogy ott ültem, és próbáltam arra koncentrálni, hogyan áramlik a testemből ki és be a levegő, egyszerre zsibbadni kezdett a térdem, megmerevedett a hátam, begörcsölt, megfeszült a vállam, húzó, szúró, nyomó fájdalom jelentkezett mindenütt. És közben nem volt szabad testhelyzetet változtatni, csak figyelni a fájdalmat, közel menni hozzá, megnézni és megszelídíteni. Persze elsőre nem sikerült. A sikertelenség érzésével kellett nyugovóra térni az első éjszaka.
Ötkor keltünk. Hajnalban. De a polifómon töltött éjszaka egyáltalán nem adta meg a felfrissülés élményét. Azzal az érzéssel keltem fel, hogy végre…Egyórás meditációval kezdtünk. Még sötét volt, amikor leültünk, s mire véget ért, és kinyitottuk a szemünket, mindent elöntött a fény. Úgy fogtam bele, hogy féltem a fájdalomtól, ami feltehetőleg elönt majd megint. De még sokáig bírtam, és furcsa érzések rohantak meg, mert ahogy figyeltem a légzésemre, egyszerre eltűnt a kezem, azon morfondíroztam, hogyan, milyen pozícióban tarthatom. Rémülten tapasztaltam, hogy fogalmam sincs. Megszűnt a kezem. És lassan a testem is. Légzsákká váltam, amelyből ki- és beáramlik a levegő. Vajon hol vagyok most? Csak ebben a légzésben léteztem. És egyszerre rám szakadt az ijedtség. Egyre gyorsabban kapkodtam levegő után, fájt a lábam, a hátam kibírhatatlanul görcsölt. Fulladoztam. Úgy éreztem, mindjárt itt a vég!Ki kellett nyitnom a szemem. A teremben csend volt, a kezdők velem együtt feszengtek, mocorogtak, és feltehetőleg szenvedtek. Megváltás volt, amikor megszólalt végre a gong.
Reggeli következett. Ez is a földön. Párnákon ültünk, ki-ki úgy, ahogy jólesik. Csak már nehéz volt megmondani, mi is esik jól. Úgy tűnt, semmi. A következő meditációba nem mertem belekezdeni. Ebben a pillanatban kellene hazamennem – gondoltam -, mert miért is kínozom itt magam? De aztán feleszméltem, hogy hiszen itt nem bántanak. Minden tökéletesen békés. A fájdalom és a pánik, amit az imént átéltem, nem kívülről jött, hanem belülről. A testem mélyéről. Nem lehet hazamenni előle. S ha eljön a szülés pillanata, akkor sem lehet majd kiszállni. Ott is csak önmagammal kell majd szembenéznem.
Nem adhatom fel
Hát lecsuktam a szemem, és belementem a másállapotba. “Türelmetlenség”, “félelem”, “fájdalom” – címkéztem sorra az érzéseimet a vipasszána meditációs technika utasításai szerint. És ahogy a mester mondta, úgy lett. Egy-egy pillanatra eltűntek ezek az érzések, és újak jöttek helyettük. Fényt láttam, és melegség öntött el. Valami örömféle. Hálás lettem, hogy átélhettem a másik végletet. De a mester kicsit megfeddett ezért is, amikor utóbb elmeséltem neki. Mert az öröm is csak múló tudatállapot, amely megérkezik és elvonul. Nem szabad elveszni benne. A nap hátralévő részében tárgyilagos figyelemmel meditáltam. Jólesően vettem tudomásul, hogy már nem félek. De továbbra is kínzott a fájdalom. Gyakorta erőt vett rajtam a vágy, hogy legyen vége – végre. És kinyitottam a szemem. Öt perccel a meditáció vége előtt… Dühös lettem magamra. Az nem lehet, hogy feladom, meghátrálok, épp néhány másodperccel azelőtt, hogy megszólalna a gong… Eszembe ötlött, hogy ugyanezt éreztem szülés közben is, hogy legyen vége – “segítsen” végre valaki. Ahelyett, hogy hittem volna önmagamban…Ezzel a dühvel feküdtem le aznap.
Másnap reggel megpróbáltam megint. A fájdalom ismét iszonyú volt. De valahogy pillanatról pillanatra túlléptem rajta. Nehéz ezt elmagyarázni. S talán ekkor történt meg először először, hogy eljött egy különös, szédüléshez hasonló érzés – ami régi meditálók szerint már az önfeledtség, a meditáció igazi örömét adja -, de számomra ez még csak egy-egy röpke pillanat volt. Még hosszú az út. Három nap igen kevés. És milyen hosszú mégis! Úgy jöttem el, hogy a testem olyan megkínzott volt, mintha ástam volna megállás nélkül. Mégis, mintha mássá vált volna közben minden. Új lett. Otthon örömöt szerzett egy szék. Az ételek íze, a kicsi fiam ölelése. A baba, aki mocorgott a hasamban. És akinek a születésénél talán már nem fogok megrettenteni, mert átélhettem, hogy bánni tudok a fájdalommal. És nem tart fogva a félelem, mert az is csak egyetlen érzés a sok közül. Jön, hogy aztán a helyére lépjen egy másik.
Mi a meditáció?
A meditáció a pszichológia által is elismert és használt technika. A relaxációs technikák legmagasabb fokozata, amely veszélyeket is rejt magában, a segítségével létrehozott megváltozott tudatállapotban ugyanis olyan mély, eddig elfojtott tudattartalmak kerülhetnek felszínre, amelyekkel csak egészséges, fejlődésre képes pszichéjű emberek tudnak szembenézni.
A vipasszána-technika
Mintegy 2500 évre visszatekintő indiai meditációs módszer. A földön ülve, többnyire törökülésben gyakorolják. A figyelem-összpontosítás azáltal jön létre, hogy a meditáló csak a ki- és beáramló levegőre koncentrál, egész pontosan a has emelkedésére és süllyedésére. Közben, ha bármi más kerül a tudatába, akkor azt “címkézi” – a gondolatokat, az érzéseket megnevezi magában. Majd visszatér az emelkedő és süllyedő has figyeléséhez.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
